Emma szerelme

Brit tudósok nemrég hozták nyilvánosságra világraszóló(an nevetséges) felfedezésüket, mely szerint a nők meghülyülnek a romantikus regényektől, ugyanis azok torzítják a nők szerelemről és szexualitásról alkotott elképzeléseit, a rózsaszín ködfelhőben túlbuzog bennük a romantika, a szerelmet pedig túlmisztifikálják. [http://divany.hu/intim/2011/07/20/a_nok_meghulyulnek_a_szerelmes_regenyektol/]

Ugyan nem vagyok tudós, csak egyszerű, kétkezi olvasó, így a véleményem sem mérvadó a témában, de ha már ennyire ötlettelenek a szakik ott Cambridge-ben, szerintem sokkal érdekesebb lenne azt kutatni, hogy hol lakik a romantikus a gén a DNS-spirálban. Szent meggyőződésem ugyanis, hogy genetikus oka lehet annak, hogy bizonyos embereknek (köztük nekem is) rendszeres időközönként szükségük van a maguk fiktív romantika-adagjára, hogy boldogan éljenek tovább a következő dózisig.

Nem hinném azonban, hogy a családi állapot, kor vagy akár a nem határozná meg azt, kinek pöndörödik rózsaszínen a DNS-e és kinek nem. Persze akadnak olyan időszakok, amikor hirtelen nagyobb dózisra van szükség (mint a C-vitaminból), de amíg a szervezet irodalmi avagy filmes romantika-igényét rendszeresen kielégítjük, minden rendben van.

Jómagam akkor észleltem, hogy vészesen lecsökkent a szervezetem romantika-szintje, amikor nemrég kézbe vettem Fábián Janka Emma szerelme című regényét pontosabban inkább akkor, amikor ugyanaz nap hajnali két órakor, macskám rosszalló pillantásai ellenére még mindig nem bírtam letenni. Hiszen minek várnék azzal a maradék száz oldallal reggelig? Ugyan már. Szóval Fábián Janka tartozik nekem néhány óra alvással, én pedig hálás köszönettel tartozom neki ezért a végtelenül kedves, fordulatos és bizony, bizony romantikus regényért.

De miről is szól voltaképpen rajongásom legfrissebb tárgya? A regény címszereplője a csodaszép, írói ambíciókat dédelgető Emma, aki az 1900-as évek elején először édesanyját, majd édesapját is elveszíti, azonban apja régi jó barátja és egykori szerelme , Éva néni befogadja a lányt és szinte saját gyermekeként szereti. Jó regényhez méltónak azonban a sötét titkok sem hiányoznak a történetből: Emma szépsége mindenkit rég halott édesanyjáéra emlékeztet, és egy botrányra, ami annak idején felverte a békés Balaton-parti kisváros csendjét. A botrányhoz pedig Éva néni fiának, Gábornak is volt valami köze, így aztán Emma kislány kora óta gyűlöli a férfit.

Azt hiszem, innentől már nem sok kétségünk lehet a történet alakulását illetően, azonban szintén a jó regények jó szokása szerint nem a végkifejlet az igazán fontos, hanem az oda vezető út. Ez az út pedig igazán kanyargós Fábián Janka rendesen megdolgoztatja szereplőit azért, hogy biztosan kiérdemeljék a happy endet. Emellett pedig az olvasó lubickolhat a századfordulós részletekben, betekinthet a millenniumi ünnepségekbe Budapesten, és élvezheti a látszólag békés, de a felszín alatt annál eseménydúsabb, pletykában és intrikában gazdag kisváros életét.

Az Emma szerelme számomra a kisasszonyos regények igazi gyöngyszeme: a hősnő csupa bűbáj, a hős olyan alak, aki már reggeli előtt, fél kézzel szívszaggató sóhajtozásra készteti a női olvasókat, a történetből pedig a szereplők minden viszontagsága ellenére valami hihetetlen báj és kedvesség árad.

És ha már a viszontagságoknál tartunk: számomra a romantikus regények elengedhetetlen tulajdonsága, hogy lehessen rajtuk egy jót sírni. Ezt esetemben nem nehéz elérni, hiszen gyakorlatilag bármin tudok sírni: ha boldog véget ér a történet, akkor azért, ha szomorúan fejeződik be, akkor azért. Viszont Fábián Janka minden várakozásomat felülmúlta ebben a tekintetben is: úgy a 300. oldal környékén kezdtek el patakzani a könnyeim, és a maradék száz oldalon abba sem hagyták. Ez ugyan némiképp nehezítette az olvasási folyamatot, de megérte. Ha pedig legközelebb leesik a vérromantika-szintem, már tudom, mit kell tennem: jöhet Emma és a folytatás.

Brit tudósok nemrég hozták nyilvánosságra világraszóló(an nevetséges) felfedezésüket, mely szerint a nők meghülyülnek a romantikus regényektől, ugyanis azok torzítják a nők szerelemről és szexualitásról alkotott elképzeléseit, a rózsaszín ködfelhőben túlbuzog bennük a romantika, a szerelmet pedig túlmisztifikálják. [http://divany.hu/intim/2011/07/20/a_nok_meghulyulnek_a_szerelmes_regenyektol/]

Ugyan nem vagyok tudós, csak egyszerű, kétkezi olvasó, így a véleményem sem mérvadó a témában, de ha már ennyire ötlettelenek a szakik ott Cambridge-ben, szerintem sokkal érdekesebb lenne azt kutatni, hogy hol lakik a romantikus a gén a DNS-spirálban. Szent meggyőződésem ugyanis, hogy genetikus oka lehet annak, hogy bizonyos embereknek (köztük nekem is) rendszeres időközönként szükségük van a maguk fiktív romantika-adagjára, hogy boldogan éljenek tovább a következő dózisig.

Nem hinném azonban, hogy a családi állapot, kor vagy akár a nem határozná meg azt, kinek pöndörödik rózsaszínen a DNS-e és kinek nem. Persze akadnak olyan időszakok, amikor hirtelen nagyobb dózisra van szükség (mint a C-vitaminból), de amíg a szervezet irodalmi avagy filmes romantika-igényét rendszeresen kielégítjük, minden rendben van.

Jómagam akkor észleltem, hogy vészesen lecsökkent a szervezetem romantika-szintje, amikor nemrég kézbe vettem Fábián Janka Emma szerelme című regényét pontosabban inkább akkor, amikor ugyanaz nap hajnali két órakor, macskám rosszalló pillantásai ellenére még mindig nem bírtam letenni. Hiszen minek várnék azzal a maradék száz oldallal reggelig? Ugyan már. Szóval Fábián Janka tartozik nekem néhány óra alvással, én pedig hálás köszönettel tartozom neki ezért a végtelenül kedves, fordulatos és bizony, bizony romantikus regényért.

De miről is szól voltaképpen rajongásom legfrissebb tárgya? A regény címszereplője a csodaszép, írói ambíciókat dédelgető Emma, aki az 1900-as évek elején először édesanyját, majd édesapját is elveszíti, azonban apja régi jó barátja és egykori szerelme , Éva néni befogadja a lányt és szinte saját gyermekeként szereti. Jó regényhez méltónak azonban a sötét titkok sem hiányoznak a történetből: Emma szépsége mindenkit rég halott édesanyjáéra emlékeztet, és egy botrányra, ami annak idején felverte a békés Balaton-parti kisváros csendjét. A botrányhoz pedig Éva néni fiának, Gábornak is volt valami köze, így aztán Emma kislány kora óta gyűlöli a férfit.

Azt hiszem, innentől már nem sok kétségünk lehet a történet alakulását illetően, azonban szintén a jó regények jó szokása szerint nem a végkifejlet az igazán fontos, hanem az oda vezető út. Ez az út pedig igazán kanyargós Fábián Janka rendesen megdolgoztatja szereplőit azért, hogy biztosan kiérdemeljék a happy endet. Emellett pedig az olvasó lubickolhat a századfordulós részletekben, betekinthet a millenniumi ünnepségekbe Budapesten, és élvezheti a látszólag békés, de a felszín alatt annál eseménydúsabb, pletykában és intrikában gazdag kisváros életét.

Az Emma szerelme számomra a kisasszonyos regények igazi gyöngyszeme: a hősnő csupa bűbáj, a hős olyan alak, aki már reggeli előtt, fél kézzel szívszaggató sóhajtozásra készteti a női olvasókat, a történetből pedig a szereplők minden viszontagsága ellenére valami hihetetlen báj és kedvesség árad.

És ha már a viszontagságoknál tartunk: számomra a romantikus regények elengedhetetlen tulajdonsága, hogy lehessen rajtuk egy jót sírni. Ezt esetemben nem nehéz elérni, hiszen gyakorlatilag bármin tudok sírni: ha boldog véget ér a történet, akkor azért, ha szomorúan fejeződik be, akkor azért. Viszont Fábián Janka minden várakozásomat felülmúlta ebben a tekintetben is: úgy a 300. oldal környékén kezdtek el patakzani a könnyeim, és a maradék száz oldalon abba sem hagyták. Ez ugyan némiképp nehezítette az olvasási folyamatot, de megérte. Ha pedig legközelebb leesik a vérromantika-szintem, már tudom, mit kell tennem: jöhet Emma és a folytatás.