Emberfia

Ezen írások az ezredforduló látleletei, 1980 és 2011 közötti eseményeket dolgoznak fel úgy, hogy közben egy-egy személy portréját vázolom fel, történetüket riportban jelenítem meg. Kíváncsi voltam Magyari Béla űrhajósra, aki igen nehezen viselte a mellőzését, Rófusz Ferencre, akit nem engedtek ki Hollywoodba, Oscar-díját egy kommunista hivatalnok vette át, Waszlavik László kelet-európai rocksámánra, aki ma is kétéltű járművel közlekedik. Szász Marcira, a csodagyermekre, vajon mi van vele most, a Szerbiában élő Utasi Árpi mesemondóra, aki piros csodaautót nyert, mégis minden álma az, hogy háztartásigép-szerelő lehessen. Kíváncsi voltam Lukács László rockzenészre, Cakó Ferenc homokanimátorra, Péteri Károlyra, aki iparióra-javítóként otthagyta a Lenin Kohászati Műveket, hogy az olaszországi Cremonában kitanulja a hegedűkészítés csínját-bínját, a börtönviselt Stadler Józsefre, és Techet József kisnyugdíjasra, aki kért egy hét kimenőt a családjától, hogy bejárhassa a megszüntetésre ítélt vasúti szárnyvonalakat. A vándorcirkuszosok életére, a fővárosi építkezéseken dolgozó kocsordi roma brigádra, és persze Bobán Ambrusné takarító nénire, aki a műtétjére is hitelt kényszerült felvenni, mégis amikor félmillió forintot talált a kecskeméti plázában egy percig sem ingott meg, s visszaadta a pénzt az ismeretlennek, a nagyképű és ostoba vállalkozónak. Úgy fogalmazott: emberfia nem tehet mást.