Oltár anyámnak

A fény egyre erősödik, és különös hangot ad. Kinézünk az ablakon. Szent isten! Ég a ház! A tűz belekapott a műhelyajtóba, onnan pedig átterjedt a mennyezetgerendákra és a zsalukra. Apám békésen alszik a lángok között, mintha csak halott volna. A bátyám egy ugrással benn terem, hóna alá kapja apámat, s egy másik ugrással kiviszi a szobából, ott hagyja a szárítópadláson, és rohan a fejszéért. Az asszonyok vizesvödröket cipelve sietnek fölfelé a lépcsőkön, a bátyám pedig széles fejszecsapásokkal leszakítja az égő gerendákat, az ágy szikrát szórva a földszintre zuhan, lent a gyerekek a permetezőből spriccelik a vizet, a tűz az ablakokról és a földszintről a műhelybe szorul vissza, meggyulladhat a faoltár, apám nagyot kiált, s a kiáltása mindnyájunkat meghökkent, mert még sohasem hallottuk ilyennek a hangját, egyszerre csak az oltár megindul az egyik sarok felé, apám húzza, vállán átvetett kötéllel, a bátyám gyerekei most őt locsolják, nehogy meggyulladjon a ruhája, nem telik bele néhány perc, és már a műhelyben is alábbhagynak a lángok, az ajtó és a mennyezet leégett ugyan, de a falakon és a padlón patakokban folyik a víz, s a tűz lassanként kialszik. Szent isten. Apám azon fáradozik, hogy újraélessze a nem létező ajtó előtt; száraz ágakból és rőzsenyalábokból kis máglyát rak, s papírral petróleummal alágyújt. Kell az olvasztáshoz, folytatni akarja a munkát.