Barátnőm, Anne Frank
répa | 2011-10-08 04:42:00
Anne Frank naplójának egész könyvtárra való ,,szakirodalma" gyűlt össze az első, 1947-es kiadást követő több, mint ötven évben: gyerekkori barátok, iskolatársak jelentkeztek, hogy régi barátnőjükről interjúkban vagy memoárokban emlékezzenek; a naplóról - főként neonáci oldalról jelentkező erős...
Anne Frank naplójának egész könyvtárra való ,,szakirodalma" gyűlt össze az első, 1947-es kiadást követő több, mint ötven évben: gyerekkori barátok, iskolatársak jelentkeztek, hogy régi barátnőjükről interjúkban vagy memoárokban emlékezzenek; a naplóról - főként neonáci oldalról jelentkező erős kritika megcáfolására annak eredetiségét illetően- 1990-ben kritikai kiadás készült. Életéről ezen kívül számos film és színdarab is született, naplója és alakja ezáltal legendássá nőtt, sok ember szemében példaképpé és a diszkrimináció, az embertelen körülmények között is megtartott emberség és remény szimbólumává.
A legendának, természetesen, nemcsak Anne maga, hanem a környezetében élők is részei lettek: a már említett iskolatársak, a szülők, szomszédok, vagyis mindenki, aki csak ismerhette őt és valamilyen módon kapcsolatba hozható volt vele. Ahogy azonban ez lenni szokott, itt is felbukkantak olyan személyek, akik csak Anne és naplója hírnvének fényében szerettek volna egy kicsit sütkérezni attól függetlenül, ismerték-e őt valóban vagy sem.
,, Évekig sikerült megbújnom a Jopie név mögött, amit Anne talált ki nekem. (...) Senki nem tudta, hogy Anne legjobb barátnője voltam, még az ismerőseim sem. Emellett azt sem akartam, hogy egy koncentrációs táborban meghalt barátnőm miatt figyeljenek fel rám. Minél híresebb lett a könyv, annál visszafogottabb lettem a témával kapcsolatban, de eközben felfedeztem egy kellemetlen jelenséget. Váratlanul olyan emberek tűntek fel, akik azzal büszkélkedtek, hogy ismerték Annét vagy barátkoztak vele, még akkor is, ha ez nem volt igaz. Tudtam, hogy reagált volna Anne minderre. Úgy találtam, hogy szólnom kell a nevében, hiszen ő már nem beszélhet, és hangot adtam felháborodásomnak. Nem szeretek az érdeklődés középpontjában állni. (...) Most azonban, akaratom ellenére, egyre inkább a nyilvánosság előterébe kerültem " - írja a könyv keletkezéséről szerzője, Anne Frank egykori legjobb barátnője.
Olvasva Jacqueline van Maarsen szavait céljáról, melyet a könyv megírásával elérni kívánt, kissé elbizonytalanodtam. Nekem ez a könyv nem tűnik semmi másnak, csakis egy viszonylag jól megírt emlékiratnak, melyben a fent idézett bekezdésen kívül nemigen találkozhatunk a hirtelen felbukkanó ál-barátok iránt táplált ellenérzéssel. Sokkal inkább szól Anne Frank és az ő közte kialakult barátságról,saját magáról, emellett a szerző családjáról, a világháború előtti és utáni életéről is megtudhatunk egyet-mást. (Az is meglehet különben, hogy csak én értelmeztem félre, és a könyv valójában semmi ilyesmi célt nem akar szolgálni.)
A könyv maga a fentebb leírtak szerint három nagyobb részre tagolódik: az első és az utolsó, rövidebb rész az író szüleinek megismerkedésével, az ő és testvére születésének előtti múltjával, családja történetével foglalkozik, míg a középső, a másik kettőnél lényegesen hosszabb saját magáról és annéval való barátságáról szól. Azt hiszem, ebből a felosztásból származik az írás legtöbb és az egyik legnagyobb problémája: a sok helyütt észrevehető stílusbeli esetlenség. Egy emlékiratnál természetesen kíváncsiak vagyunk arra is, hogy az azt író milyen háttérből érkezik, ez hogyan segítette a később leírtakhoz, hogy személyisége milyen vonásait vitte - az esetünkben leírt- barátságba, tehát nem mondhatom, hogy a két ,,keretrész" fölösleges lenne - ha hiányoznának, attól támadna hiányérzetünk. A baj az vele, hogy az író láthatólag regényes formában szerette volna ezt megírni, egyes szám harmadik személyben, mindentudó elbeszélőként, ez azonban nem tett túl jót a könyvnek. Gyakran találunk durva szóismétlést, az elbeszélést megakasztó felesleges részleteket - ilyen például annak a falunak a leírása, amelybe JvM nagyszülei költözek:
,, Párizstól úgy északnyugatra harminc kilométerre, magasan az erdővel borított dombok között feküdt egy falucska, ahonnan csodálatos kilátást nyílt a mezőkre. A látóhatáron kivehetőek voltak Párizs házai. Az Eiffel-torony egyértelműen kirajzolódott a világos égbolton. Régi falu volt, a tiznhatodik században épült, s habár gótikus stílusban, a reneszánsz befolyása tagadhatatlan volt. Még tizenhatodik századi faszobor is volt benne. "
Több ilyen előfordul ezekben a részekben, amelyekről nekem leginkább hármas magyaros középiskolások által írt fogalmazások jutottak eszembe. Ugyanígy nem értem azt sem, miért nem írta meg a szülei múltjáról szóló részt egészben a könyv elején, miért kellett szétszabdalni, a középső (a harmincas évektől kezdődő, és még körülbelül 10-15 évet felölelő) darab után még egy, majdnem harminc évvel azelőtt dolgokat elbeszélő fejezetet írni, amelynek az időben ide-oda ugrálás miatt semmi értelmét nem láttam már. Tudom, persze, hogy ilyet gyakran csinálnak írók regényekben - itt azonban életrajról, visszaemlékezésről van szó, ahol egy kicsit furcsán hat.
Hála Istennek, a középső részben ennek nincs nyoma - itt a szerző a személyes hangján szól, átélt élményeket fogalmaz meg, egy számára fontos személyről beszél, stílusa ezért sokkal melegebb, élvezhetőbb, mint az előzőekben. Megismerhetjük barátnőjéétől lényegesen különböző, befelé forduló természetét, életképeket olvashatunk a háború előtti, még viszonylag gondtalan kamaszkorból, összejövetelekről, ping-pong klubról, iskoláról - később Anne eltűnéséről, hogy hogyan menekült meg Jacqueline a deportálástól, új társaságáról, ahol azonban nem akadt többé olyan barátra, amilyen Anne volt, vagy akihez közelebb tudott volna kerülni, mint hozzá. Érdekes látni, hogy különböző személyiségük ellenére milyen szoros érzelmi szálak fűzték őket egymáshoz: az egyedül folyton unatkozó, mosolygós, életerővel és álmokkal teli, sokszor idegesítően ragaszkodó Annét és a későbbi hivatásában is a magányt és visszavonultságot kereső Jacqueline-t (akiből könyvkötő lett) anyja egy interjúban ,,szerelmespár"-nak nevezte. Ez érződik is a leíráson, ahogy már írtam, sokkal személyesebb, gördülékenyebb, bár azért látszik rajta, hogy nem rutinos író műve.
A másik problémám a könyvvel, amelyet említettem, az volt, hogy a sok oda nem illő és véleményem szerint felesleges részlet miatt több derül ki Jacqueline van Maarsen családjáról (vagyis leginkább olyan emberekről, akiknek az életrajz és a cím által jelzett tárgy szempontjából vajmi kevés jelentőséget tulajdoníthatunk), mint Anne Frankról vagy az író és az ő közte fennálló barátságról.
A könyv szerintem (a két bevezető résztől és az eggyel fentebbitől eltekintve) egészen élvezhető, sok fényképpel, aki szeretne jobban megismerkdni Anne Frank történetével barátnője szemszögéből, egy zsidó család háborús napjaival, vagy csak simán szeret visszaemlékezéseket olvasni, nyugodtan próbálkozhat vele - bár, inkább azt ajánlanám, hogy leginkább csak a könyvtárból.
Bővebben
