Zarándoklás a panaszfalhoz - (Párhuzamos életutak)

Regényem címe utalást jelent vissza az időben, a történelem és az emberi lelkek valóságához, s ott folytatom, ahol a Zokogó majom cselekményszálait elmetszettem, vagyis az ötvenes évek derekán. Amikor a napot gyakran elfödte egy-egy égig nyújtózó személy árnyéka. Eleinte ki akartam kerülni ezt a nehéz, ellentmondásos korszakot, de végül az a meggyőződés lendített át a töprengő tétlenségen, hogy az író nem lehet csupán a felhőtlen idők krónikása, mint ahogy a paraszt sem emeli fel az ekét ott, ahol a föld kemény, hanem még mélyebbre nyomja, egész testével-lelkével ránehezedik. Előző regényem hagyományosabb szerkezetét itt már nem tarthattam meg, hiszen egyre inkább látom, hogy manapság lehetetlen versenyre kelni az anyakönyvi hivatallal, hogy a mi időnkben katedrálisok helyett inkább csak egy-egy szerény haranglábat épít a regényíró. Engem elsősorban a hit, az emberi eszmény érdekelt, a reménylett dolgok valósága éppúgy, mint a látható életé, s vizsgálódás közben néhány kérdést tettem fel azoknak, akiknek párhuzamos életútja a maga egyszeri s megismételhetetlen mivoltában példázza az állhatatosságot vagy az esendőséget. De nem az életek kölcsönhatása érdekelt, hanem egymásmellettiségük, s amikor úgy döntöttem, hogy különböző sorsokból építtetem fel regényemet, egy kérdés visszhangzott bennem, amelyet már félszázaddal korábban feltett magának a modern irodalom: ki állapítja meg az események igazi összefüggését? A regényíró nagyol, pontokat, amelyek a rajzában nem illenek. Nem volna jobb egyszerűen a pontokat rajzolni, a történések e csillagait, amelyeket lelki szemünk úgyis annyira hajlamos a sorsot csillagképpé kötni össze, holott igazi összefüggésük, egymásra hatásuk láthatatlan?... Az átélt és átszenvedett történelem eleven anyagából építkeztem, s bár semmi olyant nem tudtam kitalálni, aminek az elemei nem voltak meg a valóságban is, név szerint létező alakokat mégse keressen e regényben az olvasó. Mert a fényképezés szép tudomány, de nem alkotó művészet, ahogy Jókai mondja a Politikai divatok előszavában, az életírás a historikus feladata, nem a költőé, és regényem nem élő személyeket, hanem a kort igyekezett lehetőleg híven visszaadni.