Az elvek csapodár természete

Korábbi könyveihez képest - melyek kivétel nélkül a kedvenceim voltak - ebben a kötetben hiányoltam azt a közérthetően bölcs rálátást, ami a korábbi munkáit jellemzi. Elgondolkodtató a hitről írt hosszabb értekezés, bár több ponton is vitathatónak érzem az érvelést. A szavaknak igenis van erejük, ahogyan ezt egy másik szösszenetben megállapítja. Ha az ateizmust az istenhit tagadásából vezetjük le, valóban kézenfekvő a vaksággal, mint fogyatékossággal való hasonlat. Ugyanakkor ebben a hasonlatban a színek objektíven léteznek a modell szerint, míg istenről fogalmunk sincs. Ha az istenhitet hallucinációhoz hasonlítjuk, hirtelen az ateisták válnak normálissá. Az emberiség először volt ateista, és csak utána jelent meg az istenhit - hacsak az emberréválás pillanatát nem azonosítjuk az istenhit megjelenésével. Való igaz, a tudomány folyamatosan csak elvesz tőlünk. Elvette Zeuszt, hogy helyette a villámokat valami zagyva elektromossággal magyarázza, elvette Hephaistost, és a vulkánokat valami magmával töltötte meg, de elvette a szép lapos Földről (és az azt tartó teknősbékákról) alkotott képünket is, hogy helyette egy megfoghatatlan gravitáción alapuló égi mechanikát adjon. Igen, a tudomány elvesz, és helyette nem biztos, hogy olyasmit kellene várjunk cserébe, amit a vallás tudott nyújtani. A tudomány megadta nekünk a megismerhetőség misztikumát, a kétkedés jogát, a kíváncsiság borzongató érzetét. Elveszi az istent, elveszi a biztonságot, a kézenfekvő magyarázatot, és helyette ránk bízza a dolgokat. Megajándékoz a kaland élményével. Ateistának lenni érdekes...