A mi holokausztunk

Tulajdonképpen miért akartak gázkamrába küldeni?
Amir és Efi, a két és feledik holokauszt-túlélő nemzedék tagjai egy izraeli lakótelepen élnek, különlegesnél különlegesebb csodabogarak között. Csupa érthetetlen furcsaság veszi őket körül, csupa kérdés, amire szeretnének választ kapni. Például: Miért kiabálja ki az ablakán Adéla Grüner, hogy Kálmán, vigéc, vigéc!? Miért nevezik Gerson Klimát a saját fivérének, és miért vonul be időnként, önszántából a bolondokházába? Mi okozhatja Feige betegségét, és mi baja egyáltalán? Miért kérdezgeti a bolond Hirsch folyton-folyvást, hogy Csak a szenteket vitték gázkamrába?? És egyáltalán, mit takar az a szó, hogy holokauszt?
A gyerekek hiába kérdezősködnek, állandóan a hallgatás falába ütköznek, mert még „nem elég nagyok” hozzá, hogy az igazságot hallhassák. Így aztán kutatni kezdenek, könyvtárba járnak, trükkös kérdéseket eszelnek ki, hogy kiszedjék a bolondokból történeteiket, Buchenwaldot játszanak, vagyis koplalnak és szomjaznak, hogy legalább a megélt tapasztalat révén közelebb juthassanak szüleik, nagyszüleik traumájához.
Később aztán, ahogy nagyobbak lesznek, fokozatosan megnyílnak előttük a falak, megerednek a nyelvek, felsejlenek a múltból a megélt holokauszt-történetek. Amir csak ekkor szembesül vele, hogy még a személyes történetek sem segítenek, nem visznek közelebb annak a megértéséhez, ami felfoghatatlan. De talán nem is ez a cél: a történeteket dokumentálni kell, leírni mindent, amit csak lehet, önmagáért, önmagunkért sugallja a haifai születésű alkalmazott matematikus, katonatiszt író Sapir-díjas regénye.