A Tudatállapotok Szivárványa

Feldmár András Kanadában elö magyar pszichológus, pszichoterapeuta. 1940-ben született Budapesten majd 1 ő evesen, 1956 decemberében tavozott az orszagból am ennek - saját bevallása szerint - sokkal inkább csaladi, mint politikai okai voltak. Kanadában szerez diplomát matematikából, majd egy hirtelen váltással a pszichológia felé fordul, 1969-töl egyetemi tanulmányai befejeztével klinikai pszichológusként dolgozik Vancouverben. Ekkor ismerkedik meg R. D. Lainggel és ez a talalkozás nagy hatást tesz rá. Londonba költözik, ahol a skot pszichiáter tanitványa lesz és egy életre szóló baratság szövódik közöttük. 1975-ben visszatérve Kanadába privát praxist indít, melyet mind a mai napig folytat. Az eltelt több mint 30 évben rendkivül szerte- ágazó tevékenység jellemezte őt. Figyelemre méltó eredményeket ért el pszichotikusok pszichoterapiájával, de elöszeretettel fog- lalkozik gyerekekkel, családokkal, csoportokkal és különbözö közössegekkel is. 2002-ben Fliegauf Benedek „Van élet a halál elött?" címmel pprtréfilmet forgatott róla. Az utóbbi években egyre több idöt töltött pszichológusok és pszichiáterek továbbképzésevel. Elöadásokat és workshop-okat tartott Kanada és USA több városában, Angliaban, Minszkben, Szarajevóban, Szerbiában, Debrecenben és Budapesten. „Miért fontosabb a terapeuta számára az, hogy hallgasson, mint az, hogy beszéljen? Mert a terapeuta dolga, tehát az enyém, hogy megtaláljam a pácienst, nem az övé, hogy eljöjjön hozzám. Minden nyomot, jelet fel kell használnom, hogy odataláljak, ahol a páciens tartózkodik, hozzá kell szoktatnom magam ahhoz a környezethez, amelyben létezik, és abba kell belehelyezkednem, hogy vele maradhassak. A legtöbben, amikor hozzám fordulnak segítségért, az elszigeteltség fájdalmától szenvednek, elveszítve kapcsolatukat életük korábbi szereplőivel. A kapcsolat ára a hitelesség elveszítése, az eredeti, autonóm én elveszítése. Még mielőtt az ember egyedi énje kibontakozhatna, máris nyomás nehezedik rá, hogy kövesse a családi vagy társadalmi forgatókönyvet. Az ember vagy alkalmazkodik, vagy fellázad, de arra nincs ideje, hogy az legyen, aki valójában. Az a dolgom, hogy elfogadjam a Másik határtalan, végtelen másságát, ahogy a maga tempója szerint megmutatkozik előttem.” (Feldmár András)