A modern-kór

„Minthogy harmincöt évvel később születtem Molnárnál, ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek számára az összeomlás már befejezett tény volt. Megfulladt, jéggé dermedt, agonizáló, tompa aggodalommal és kellemetlen mogorvasággal telt lelkünk, megsebzett érzékenységünk nem talált maga körül mást, mint halott intézményeket és szétrombolt közösségeket, hitehagyott papokat és néma templomokat. Az a legsürgősebb feladat, hogy ne veszítsük el a lelkünket, s először a szívünket kell helyreállítanunk. Idegesítő hazugság vett körül bennünket, olyan morajlás, amely - akár egy a magas fűben észrevétlenül haladó, de útja közben zizegő sikló - belénk akart csúszni, hogy elpuhítsa, feloldja, felbomlassza a lelket, amely túlságosan gyenge vagy túlságosan figyelmetlen ahhoz, hogy visszalökje. E hazugság magát a valóságot is megváltoztatta. Megértjük-e végre, mit jelent Szolzsenyicin buzdítása: nem hazudni? Milyen megtérésről, milyen erőfeszítésről, milyen kegyelemről lehet itt szó? Akik kitörtek a hazugság nyomasztó uralma alól, még ha csak rövid időre is, többnyire igen súlyosan fizettek érte: sebekkel és gyötrelmek elszenvedésével, magánnyal, heves fájdalommal, s egyetlen vigaszuk az imádság maradt." Jean Renaud