A lista mámora

Kétféle megjelenítésmód is sajátja az Iliásznak. Akhilleusz pajzsának leírásával Homérosz egy zárt és kerek formát állít elénk, amelyben Vulcanus mindazt ábrázolta, amit tudott és mi is tudhatunk egy városról és környékéről, háborúiról és békéjének szertartásairól. A leírás másik esete az, amikor a költő képtelen elmondani, hányan és kik voltak az akháj harcosok: a múzsákhoz fordul segítségért, de végül is be kell érnie a hajók - még így is impozáns - katalógusával, amely jellemzően egy és így tovább-bal zárul. Az ábrázolásnak ez a fajtája a lista vagy felsorolás. Vannak gyakorlati célt szolgáló és lezárt listák, mint egy könyvtár valamennyi könyvének katalógusa, de vannak másmilyen listák is, amelyek megszámlálhatatlan sokaságot sugallnak, s a végtelen mámorító érzését keltik. Umberto Eco új könyve - melyet mind megközelítése, mind szerkezete A Szépség történeté-vel és A Rútság történeté-vel rokonit - a benne foglalt szemelvénygyűjteményt is segítségül híva, arról tanúskodik, hogy a mindenkori irodalomtörténetben, Hésziodosztól Joyce-ig és Ezékieltől Gaddáig, se szeri, se száma a listáknak. Ki a felsorolás puszta élvezetéért állít össze listákat, ki a lista énekelhetőségének ihletésére, ki pedig - ahogy az úgynevezett kaotikus felsorolásokban látjuk - az egymással különösebb kapcsolatban nem lévő tárgyak összegyűjtésében talál gyönyörűséget. A lista mámora azonban - ebben is a két nagy sikerű előzményhez hasonlóan - nem csupán egy ritkán elemzett irodalmi forma felfedezésére invitál, hanem azt is bemutatja: milyen módon képesek végtelen listák érzékeltetésére a képzőművészeti alkotások is, holott az ábrázolásnak a kép kerete például nyilvánvaló határokat szab. A művek listájának íve Hieronymus Boschtól Salvador Daliig, a gótikus székesegyházaktól Andy Warholig feszül; láttukon az olvasót is méltán töltheti el a végtelen mámora.