A boldog zarándok
barraban | 2011-10-10 07:48:00
Ha A boldog zarándok helyét az irodalmi hagyományban keressük, némi fellengzősséggel beilleszthetjük a megszületése óta népszerűnek számító utazási irodaloméba: Gulliver, Candide, vagy nemrég Chris McCandless is a boldogságot hajszolták a maguk módján és korában. Ezenkívül magán viseli a fejlődésregény jellegzetességeit, a naplóműfaj jegyeit (az énforma használatával), mindehhez pedig a lektűr sémáit és frazeológiáját alkalmazza.
Persze nem feltétlenül kell elitkulturális hagyományok ismeretével rendelkeznünk a könyv üzenetének maradéktalan dekódolásához. Az énforma a legpopulárisabb önsegítő kiadvány trendi formája is lehet, Weiner könyve pedig inkább ide, a Hogyan legyünk boldogok?, illetve a Micimackó és a Tao határzónájába suvasztható, mint Don Quijote-ék társaságába. Elsősorban azoknak a rohamtempóban klónozódó embertársainknak a figyelmére tart igényt, akik a hasonszőrű műveket vásárolják halomba, bonyolultabb társadalom és lélekelemző munkák viszont kevésbé tartoznak mindennapos csemegéik közé. Weiner, miután néhányszor nyomatékosítja az utazás és a lelki fejlődés hite szerinti szoros kapcsolatát, végül egészen az utolsó fejezetig ennyiben is hagyja a dolgot, és fokozatosan a belső lelki tartalmak hangoztatása felé billen el, a nemzetek boldogsággal kapcsolatos hiedelemrendszerének és gyakorlati működésének elemzéskísérleteit saját lelkének amatőr és kissé exhibicionista analízisével kombinálva. Egy újabb önsegítő könyvecske tehát, sóhajthatunk csüggedten. Azért nem kell lelombozódni: a szerző feladatát többé-kevésbé korrekt módon végzi el.
Boldogságkutató körútja során tíz országba látogat: kiválasztásuk okai a recenzenst töprengésre késztették. Európa és Ázsia erősen felülreprezentált, ezzel szemben Afrika és Dél-Amerika teljesen kimaradt. Kapunk valami halvány magyarázatot, hogy Afrikában a boldogtalanság okai túl egyértelműek, de nem igazán meggyőző. Válasz nincs, érjük be azzal, ami van: kissé kétes statisztikákra hivatkozva olvashatunk nagyon boldog országokról, rendkívül boldogtalanokról, meg közepes hangulatúakról is. Weiner kedvére kombinálhat: gazdag de boldogtalan, gazdag és boldog, hideg de boldog, meleg de boldogtalan
Minden vizitet előfeltételezések vezetik be az adott népről, és a szerző empirikus vizsgálódások során igyekszik ellenőrizni azokat, számba véve a boldogságról alkotott kulturális konvenciókat, illetve ennek a felemelő létállapotnak a lehetséges kiváltó okait az anyagiaktól kezdve a jellemszilárdságon át a bizalomig. A megörökített történetek nem indítanak kataklizmaszerű változásokat, nem provokatívak és tabusértőek, de jelentéktelennek sem nevezhetők: többnyire szellemesek, érdekesek, jó közérzetet teremtenek, elandalítanak egy önsegítő könyvecske lehetséges legmagasabb színvonalán.
A szerző az arrogáns amerikai világcsendőr és ellenőr-szerep csapdáját, a társadalomjobbító csakazértis-misszionárius visszataszító karakterében való tetszelgést sikeresen elkerüli, ráadásul folyamatosan ironizál írása műfaján és szándékain, ami különösen dicséretes.
Sajnálatos azonban az a kétségbeesett erőfeszítése, hogy (állítólagos szórakoztató szándéka ellenére) elemző-értelmező szakaszok beiktatásával igyekszik minden mozzanatnak nemlétező mélységeket adni. Néha egy-egy gondolatgazdag részlet is becsúszik a javarészt felszínes reflexiók közé, ám Weiner ambíciói meghaladják képességét.
Nem ritkák a durván felületes megállapítások sem. Az időnként cinizmusba hajló irónia stílusfolytonosságának fenntartása érdekében gyakran enged meg magának nagyon leegyszerűsítő következtetéseket: a visszatérő elmélkedések a nemzet-karakterológiai jellegekről egy idő után nemcsak unalmasak, hanem egyre zavaróbbá válnak. A szerző az egyéni megtapasztalás folyamatában gyakran jut el a nemzetekhez kötődő általánosítások teljes felülbírálásáig, de aztán, mintha megfeledkezne a saját korrekciójáról, újra meg újra visszatér az eredeti prejudikációhoz, és ezzel érvényteleníti kutatómunkájának eredményeit. Például: a Svájcról szóló fejezet kiindulópontja az a klisé, hogy az ország lakosai unalmasak és sótlanok. Miután a szerző ott tölt pár hetet, a fejezet közepe táján árnyalni kezdi a sztereotípiát, az utolsó oldalakon pedig gyakorlatilag padlóra küldi. Egy másik országról szóló részben, száz oldallal később a sztereotípia váratlanul ismét feláll, és valamilyen elmélkedő megállapítás formájában, teljes harci díszben ismét támadásba lendül, mintha a megsemmisítésére felsorakoztatott számtalan érv korábban nem is létezett volna.
Fogyatékosságai ellenére A boldog zarándok - részben - kellemesen-szellemesen megírt szubjektív benyomások halmaza, szimpatikus (és tipikusan amerikai) determinizmus-ellenességgel, önkritikával, az irónián és a cinizmuson is átderengő optimizmussal. Az Amerikáról írott (utolsó) fejezet visszakanyarodik az alaptézishez, és az utazás lélekfejlesztő hatását végül az emberi kapcsolatok teremtésének lehetőségével magyarázza, ami a boldog élet fő forrása: nem egy állkoppantó eredetiség, de altruistább, mint a Törődj magaddal! típusú nárcisztikus szlogenek világtendenciája. Foglalkozzunk sokat rokonainkkal és üzletfeleinkkel, szól az egyszerűségében is szívfacsaró konklúzió.
Mindez igen szép, ám a szerző a fentebb már említett sűrű konyhafilozofálgatás mellett - történelmi mini-összefoglalók, pszichológiai kísérletek, és a tudományos eredményekre való folyamatos reflektálás mankóival igyekszik az egész építményt alátámasztani, sokszor tolakodóan és bántó felszínességgel. Más hasonlattal élve: ez a látszattudományos és pszeudo-filozofikus univerzum egy túlzsúfolt diszciplináris szupermarketre emlékeztet, amelyben hemzseg a drágakőnek álcázott üveggyöngy. Valaki szólhatott volna Weinernek, hogy ő nem Schopenhauer, nem Capote, de még csak Woody Allen sem. Elég lett volna, ha hagyja, hogy történetei a saját életüket éljék, hosszas magyarázatok nélkül. A kevesebb néha több, sőt, a jó kocsmai anekdotázó produkciója tanulságosabb lehet, mint a középszerű tanár lélekölő stúdiumai.
Alapvető emberi tulajdonságaink egyike, hogy mások örömteli tevékenységének látványa örömet szerez számunkra.
Írjon Ön is kritikát!
