Szellemhívók és áldozárok

Sámánság, istenképzetek, emberáldozat az inuit (eszkimó), azték és inka vallások írásos forrásaiban A Szellemhívók és áldozárok kötetcím az amerikai őslakos vallások két fontos jelenségét nevezi meg. A szellemhívó szó az inuit (eszkimó) angekok, dán ndemaner kifejezés pontos fordítása, régi magyar áldozár (áldozópap) szavunk pedig itt az azték és inka vallási specialistára utal. A kötet ennek megfelelően tagolódik három egy inuit, egy azték és egy inka vallástörténeti részre. Az egyes részeket forrástani tanulmányok vezetik be, melyek történeti-filológiai módszerrel ismertetik meg az olvasót a legfontosabb vallástörténeti forrásszövegekkel. A forrástani bevezetést minden részben számos rövidebb-hosszabb szemelvény követi a leírt forrásokból. Az inuit rész kitüntetett témája a sámánság, de nem egy, részben igen korai szöveg szól a segítő szellem (tornak), a taburendszer vagy a Tengeri Állatok Úrnője vallási képzetéről. Az azték rész témája különösen az emberáldozat, de helyet kap ezenkívül az azték panteon, az ünnepi naptár és a népi kozmogónia is. Az inka rész főtémája a capac hocha nevű gyermekáldozat, de szinte ugyanekkora hangsúllyal szerepel a guaca (istenszobor vagy természetfeletti hatóerővel rendelkező természeti tárgy) képzete is. A források látni engedik a keresztény misszionáriusok küzdelmét is az őslakos vallási hiedelemvilággal. Miután kevés kivétellel minden fordítás az eredeti nyelvből készült, és a kötetet történeti-filológiai jegyzetapparátus, valamint részletes bibliográfia kíséri, ezért a Szellemhívók és áldozárok alkalmas segédeszköz lehet vallástudományi kisebb mértékben amerikai egyháztörténeti és arktikus felfedezéstörténeti témakörök főiskolai, egyetemi oktatásához is. A szerző filológus, filozófus, történész, a Károli Gáspár Református Egyetem Szabadbölcsészet Tanszékének oktatója.