... És Szent Lőrinc könnyei kicsordultak

Aprócska kislányom, és pici kisfiam a mászókán csüngtek, szaladtam feléjük. A hinta mellett gyökeret vert a lábam, percekig nem tudtam továbbmenni. Három év körüli, bájos kisgyerek ült benne szoborként, mereven, szemeit lesütve. Már nem emlékszem, hogy fiú volt-e vagy kislány. Előtte guggolt egy idősebb hölgy, beszélt a kicsihez. Az apróság rezzenéstelenül, mint akinek csak a teste van jelen, szinte lélegzetet sem véve, dermedtem ücsörgött. - Biztosan süketnéma szegényke - mondta a néni, és szánakozva továbbment. Pedig a gyermek egészséges volt, legalábbis testileg, láttam eleget anyukája kezét fogva sétálgatni. Évtizedeken át nem tudtam megszabadulni ettől a szívszorító emléktől. Mert mi, felnőttek rajongva szeretjük gyermekeinket, és szülői jogainkkal élve, vagy visszaélve, önmagunk fájdalmait, kudarcait, gyötrelmeit pusztán szeretetből rájuk vetítve, falakat emelünk a lelkük köré. Egy ilyen kislányról szól ez a könyv, aki saját lelkének a foglyaként élt bezárva. És aki a téglák közötti réseket ki tudta tágítani, a falakat képes volt először megingatni, majd pedig ledönteni. Ehhez pedig semmi egyébre nem volt szüksége, csupán szeretetre. Feltétel nélküli, igazi, hálát nem váró, őszinte szeretetre.