A világítótorony

Woolf technikája olyan, mint egy kirakós játék, mindig más és más darabot tesz le a kép más és más szögletéből, míg összeáll a kép. legfőképp hangulat szükséges hozzá. Valamiféle csendes, szomorkás melankólia. Az első 30 oldal után azt hittem, hogy nem fogom befejezni. Az utolsó 30 után pedig, hogy sosem akarom letenni. Telve van érzésekkel, cselekményről jóformán beszélni sem érdemes, csupán puritán keretként szolgál az érzelmek festette kép körül. Az egész könnyű szellőként simogatja az olvasót, mégsem egyszerű olvasmány. Meg kell rágni, hagyni kell, hogy lélekig hatoljon. Virginia Woolf egy-egy mondatában benne van az egész világmindenség.