Talán ez az első könyv, amivel kapcsolatban tömérdek ambivalens érzés rohant meg olvasás közben. Ha nagyon tömören akarnám megfogalmazni, azt mondanám: A kevesebb néha több. Esetleg még: Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka. A regény első harmada fokozatosan építkezik, lassan lopakodik a főcsapás felé, miközben az apró utalások, emlékfoszlányok és megjegyzések úgy vezetnek minket, mint az elejtett kenyérmorzsák. Végül egy víznyelő mélyén találjuk magunkat Annával egyetemben és fogalmunk sincs, hogyan kerültünk oda. Ez a rész a regény erőssége. Egyszerre veszi célba az összes érzékszervünket.Tűkön ülve vártam, hogy vajon itt kivel kell szembenéznünk, ki az a beteg elme, aki ezt művelte Annával. Lélektanilag nagyon mély és kifejező volt, ahogy Anna érzéseit nyomon követhettük. Abban a hitben voltam, hogy a regény nagy részét ennek a szorongatott és nem mindennapi élethelyzetnek a mélylélektani ábrázolása teszi ki, hogy most aztán első kézből szembesülhetünk vele, milyen egérnek lenni az egérfogóban. A történetfolyam azonban a vártnál előbb más irányt vesz. A történetvezetés egy kissé ellaposodik, darabossá válik, elveszíti az ívét, aminek mentén kiteljesedhetne. Ehelyett inkább sűrűsödések és ritkulások jellemzik, mintha két, vagy három izgalomkupac köré szerveződne. A finom melódia megtorpan, mintha akadozna a hanglemez a lejátszóban. Pozitívum, hogy a gyilkos kilétére nem jöttem rá egyhamar, de elképzelhetőnek tartom, hogy a sok terjengős leírás terelte el róla a figyelmem. Továbbá nekem kevés volt a motiváció felépítése, az írónő nem vezette le a gyilkos tetteinek a hátterét, hogy mért lett ilyen amilyen.Az írónő mindössze a felszínt kapargatta. Összegyűjtögette a filmekből már jól ismert kliséhalmazt, miszerint a pszichopaták állatokat kínoznak, időnként megcsonkítják az emberi testeket, néha különös gondoskodással bánnak a holtestekkel valamiféle bűntudati feszültség kapcsán, illetve, hogy csakúgy, mint a függőségeknél, itt is nő a tolerancia, egyre több és nagyobb dózis kell ugyanakkora örömérzet kiváltásához.. Úgy érzem a leíró részek, illetve a túl sok nézőpont agyoncsapta a regény finom vibrálását, és mindezek mellett a nyomozási szál is teljesen jellegtelen, egyáltalán nem hangsúlyos, így a felismerések sem azok. Továbbá, ami a leírásokat illeti, az én agyamat egyszerűen nem hozták mozgásba. Aprólékosak, terjengősek, mégsem tudtam magam elé képzelni a tájat, összerakni a fejemben, hogy na, most akkor hol a manóban is vagyunk? Hiányoltam a kapcsolatok dinamikáját, a szereplők közötti finom összefonódásokat, apró érzelemfelvillanásokat, mindazt a rejtett hálózatot, ami egy ilyen kaliberű és témájú történetet igazán meg tud bolondítani, amitől fűszert kapnak a szavak és lendületet kap a cselekmény. Mindenesetre három nap alatt kiolvastam a könyvet, tehát valami mégis csak felkarolt és továbbolvasásra ösztökélt. Azért mindezek ellenére kíváncsi vagyok rá, hogy Anna hogyan veszi a következő kanyart, mivé formálta őt ez a hullámvasút, amiről az imént szálltunk le vele mindannyian. Remélem ad magából egy darabot, felvillant egy kis fényt, hogy eldönthessük, vajon kicsoda ez a madárcsontú lány, és van-e élet az Élet után.

Az Anna Pigeon sorozat a szerző hazájában nagyon jól szerepelt és végre hozzánk is eljutott. A magyar kiadó az Ördögkatlant a ciklus bevezetőjeként szánja, de jó ha tudjuk, hogy eredetileg ez egy hiánypótló kötet, amely az első Anna Pigeon regény után majd 20 évvel később született. A sorozat főszereplője ranger és nyomozó egy személyben, megoldandó ügyei különleges helyszínéül mindig egy nemzeti park szolgál. Az Ördögkatlan hátborzongató, néhol horrorisztikus történetéből megtudjuk, hogy miért és miként lett rangerré Anna.