Paula Hawkins
A lány a vonaton
A bűnügyi sorozatok mindig is rettegésben tartottak, félős jeleneteknél mai napig egy erős vállba fúrom magam a moziban, mégis ajánlom ezt a könyvet.
Üresség. Na, ezt teljesen értem. Kezdem azt hinni, hogy semmit se tehetünk ellene. Ezek a lukak az életünkön folyton ott lesznek, erre jutottam a terápián is. Köréjük kell nőni, ahogy a fa gyökere a beton köré, a réseken átküzdve kell megformáznunk magunkat.
Vadidegenek biztonságban otthonaikban – van a látványban valami megnyugtató.
Nem megy nekem, képtelen vagyok pusztán feleség lenni. Nem is értem, hogy tudja ezt bárki jól csinálni – szó szerint nincs más dolga az embernek, mint várni. Várni egy férfira, hogy hazajöjjön és szeressen.
Paula Hawkins pénzszűkében volt. Regényíróként A lány a vonaton az utolsó, kétségbeesett húzása volt. Bejött. A lassan épülő krimi egy fiatal nő eltűnése körül bonyolódik, az olvasókat három különös, nehezen kiismerhető női narrátor vezeti a sztoriban. Az ötlet a naponta megtett londoni vonatingázásokon született, ahol Paula azzal szórakoztatta magát, hogy ismeretlenek kertjeit és otthonait bámulta az ablakból. Ezt a jóleső leskelődést mind ismerhetjük, sőt titkon vágyjuk, hogy pont akkor történjen valami izgalmas, amikor belenézhetünk idegenek világába. Hawkins továbbgondolta: mi történik, ha az ártatlan nézelődés során szemtanúja lesz valaki valami bűnösnek? Az ötletből írt könyv a bestsellerlisták élére került, a New York Timesnál nemcsak a nyomtatott, de az e-könyves listát is vezeti.
Hawkins meglepetten szemléli a váratlanul rászakadt sikert, leginkább azt, hogy Amerikában ennyi olvasója lett, mert arra sok példa van, hogy tengerentúli krimiszerzők jól szerepelnek a világban, de fordítva ritka. Sikerében benne lehet az is, hogy az elmúlt években népszerű női krimiírók jó könyveket írtak, melyek éppúgy lehetnének a szépirodalmi, mint a thriller polcon. Életszagú, összetett hősnőkkel és történeteikkel fontos, aktuális társadalmi ügyeket érintenek. A feszültség náluk kevésbé az autósüldözések vagy a nyomozati eljárás révén keletkezik, mint inkább a szereplők személyiségei, bonyolult érzelmi viszonyaik folytán.
Rachel karakterét több nehézség formálja. Például az ivás, melynek hátterében éveken át tartó reménytelen teherbeesési kísérleteit, majd házasságának széthullását, egy másik nővel lelépő férjét találjuk. Miközben egy eltűnt nőt keresünk, olyan kérdéseket is érintünk, mint a függés, családon belüli erőszak, vagy hogy egyáltalán kiismerhető-e teljességében az ember, akihez hozzámegyünk, vagy akár mi magunk – sokkal több ez, mint körömrágós krimi.
Így pláne empatikusan nézzük, hogy Rachel rabja lesz a vonatból naponta nézett, tökéletesnek tűnő boldog párnak, de amikor ott a nő eltűnik, úgy érzi, láthatott valamit, ami fontos lehet a rejtély megoldásában. Emlékei pontosságában azonban maga sem bízik, nemhogy a rendőrség vagy az elcsigázott férj. És mi sem tudhatjuk, ki is mindentudó narrátorunk, bizalommal átadhatjuk-e neki a történet elmesélését, vagy ébernek kell maradnunk, és magunknak összerakosgatni az elemeket.
Paula Hawkins Zimbabweben született, gazdaságprofesszor és pénzügyi újságíró apját szüntelen külföldi tudósítók hada látogatta. Amikor a család pár évre Londonba költözött, Paula ott is maradt, Oxfordban tanult filozófiát, politológiát és közgazdaságtant. Gazdasági újságíróként dolgozott, emellett írt, például a Pénzügyi istennő című női tanácsadó könyvet, amit ma már igyekszik feledni. Hat éve vette rá az ügynöke, hogy írjon romantikus komédiát egy nőről, aki épp a válság éveiben veszti el állását. Ezt két rövid hónap alatt legyártotta, álnéven ki is került a polcokra, sőt három másik is követte, de csekélyke sikerről lehet beszámolni. Egy idő után már nagyon unta a cukiságot és a semmiről szóló fejezeteket, a mélypont az volt, amikor egy karácsonyi témájú romantikus könyvre kérték fel, mert utálja a karácsonyt, és addigra már a romantikával is így volt. Habkönnyed, kellemes történetet vártak tőle, ő viszont erőszakkal és tragédiákkal töltötte meg: egyik szereplőjét Afganisztánban bombatámadás öli meg, a másikat egy részeg sofőr végzi ki a történetből. Egyre keserűbb és nyomorúságosabb lett minden. Csak ő nem, mert rájött, ez az ő igazi terepe. És amikor két éve, kilátástalan anyagi helyzetében ült, eldöntötte, lesz, ami lesz, most már ír egy olyat, amit maga is szívesen olvas. Egy alkoholista főhősnő figuráját kezdte felépíteni, sűrű emlékezetkiesésekkel, ami túlnő magánügyön, amikor rájön, lehet, hogy komoly bűncselekmény szemtanúja volt, de nem tudja felidézni a részleteket. Hawkins teljes lázban írta a történetet, és a felénél járt, amikor ügynöke körbeküldte kiadóknak, tesztelni az érdeklődést. És, láss csodát, őrült licitálás indult el a jogokért.
Hawkins élete saját elmondása szerint végtelenül unalmas. Dél-Londonban él, egy pici viktoriánus házban, társbérlőként volt pasijával. Anglia ólmos ege pont jó neki, mert szemben a zimbabwei napsütéssel, van indoka otthon ülni, olvasni és írni. Könyve közben egyre több országban tarol, Amerikában a tízedik újranyomásnál és félmillió példánynál tart.Sőt, a DreamWorks megvette a megfilmesítés jogát is. Paula e percben biztosan tejes teát szürcsöl az asztalánál, kint szitál az eső, ő pedig szorongással, baljós érzetekkel hímzi tele új regényét.
Winkler Nóra
Kulturális újságíró, néha könyvíró, árverésvezető. E téren szívügye és büszkesége a Bátor Tábor évenkénti jótékonysági aukciója. Olvasás nélkül nehezen lenne meg, ötévesen kezdte a János vitézzel, a szenvedély iskolai magyarórákon, egyetemen az amerikai írók műveiben való elmélyedés során csak fokozódott. Ha lakótereket kell felidéznie, a könyvespolcok képe, hogy melyik cím melyik mellett volt, tisztán beugrik neki. Hálás, hogy munkája legjava kedvtelés, tudta, hogy kulturális területen fogja jól érezni magát. Rádiózott és tévézett, szeret interjúkat készíteni és beszélgetéseket vezetni. Kortárs magyar írókkal különösen, mert pár éve legfontosabb elismerésükkel, az Aegon Művészeti Díjjal dolgozik.
A Nóra polcán könyveket ajánlok – frisseket, még csak előjegyezhetőket, bestsellereket, delikát darabokat, régi nagy kedvenceket. A könyveket párosítom képekkel, festményekkel, fotókkal, mindig olyat keresek, ahol szépen összekapcsolódik művészet és irodalom.
Edward Hopper: C fülke, 293-as szerelvény, 1938
Hopper igazi nagy amerikai festő, abban az értelemben, hogy az amerikai életérzés, hangulat, helyszínek nagy ismerője és ábrázolója. Benzinkutak, zárni készülő, neonfényes bárok, napfényes hotelszobák és fotelekkel telerakott lobbik, magasépítésű irodák. Közös bennük, hogy alig van rajtuk egynél több ember, és ha mégis, valami fura magányban és otthontalanságban érezzük őket. Dolgoznak, olvasnak, kifelé bámulnak egy ablakon, kávé mellett ücsörögnek – van bennük valami elszigeteltség és abszolút amerikaiság.
Hopper 1882-ben született New York államban, középosztálybeli családba, és már tizenévesen rajzolt, tussal dolgozott vagy olajképeket festett. Iskolái után reklámillusztrálásból élt, de háromszor is elutazott Párizsba megnézni, mi alakul az ottani pezsgő művészeti életben. Kávéházi és utcai jeleneteket festett, nem érdekelte a korszak modern, absztrakt stílusa, inkább maga a valóság, a realizmus. Itt is ezt látjuk: egy nőt, aki egyedül ül az esti vonaton és olvas. Feltételezem, fel fog majd pillantani, kinéz az ablakon, mert kevés helyzet van, amely jobban inspirál a magunkkal való belső beszélgetésre mint repülőn, hajón vagy vonaton utazni, nézni a tájat, felismerni, mi micsoda, de áthaladni rajtuk. Pont elég lassan halad, hogy belássunk mások szobáiba, hátsó kertjébe, pillanataiba és mozdulataiba. Ahogyan A lány a vonaton esetében.
1923-ban ismerte meg feleségét, aki nemcsak társa, nőalakjainak modellje, de egyfajta menedzsere is volt. Hosszú és jó házasságuk végén 1967-ben halt meg, Josephine tíz hónappal később követte. Hopper nemcsak későbbi festőkre volt nagy hatással, de filmrendezők sora merített inspirációt képeiből. Hitchcock a Psycho főhősének félelmetes házához Hopper egy festményét vette alapul, mások pedig Amerikában játszódó filmjeik alaphangulatát a nála látott fényekkel teremtették meg. Hopper képei láttán azonnal történeteket gyárt az ember, elképzeli, honnan hova tartanak a szereplők, mire gondolnak, mit néznek az ablakon át és mi lesz a következő mozdulatuk. Ő maga csak ideges lett ezektől, akár kritikusok, akár műértők, akár maga Josephine magyarázta el, mit látunk a képen, Hopper csak dörmögött, és elképedve utasította vissza ezeket, mondván, már minden ott van a képben, nem kell ezt túlbeszélni.
