A hársallétól a manőverslukkig

Varró Dániel · 2017. 07. 20. · 3 perc olvasnivaló

Közönségtalálkozókon gyakran elmesélem, hogy az első verseimet gyerekkoromban kistestvéri féltékenységből írtam, ugyanis a nővérem írt óvodás korától kezdve verseket, és vele akartam rivalizálni. Most újra féltékeny vagyok a tesómra.

Aki nemrég írt egy irigylésreméltóan csodálatos, világteremtő, és nyelvileg is gyönyörűséges mesekönyvet Áfonyka címmel. A könyv címszereplője egy erdei tündér, aki egy zúzmarázos, télutói reggel felriad téli álmából a Gyöngyvirágos Tölgyesben, ahol lakik, és meghallja, hogy murrognak a berkek. Ez arra utal, hogy nagy szél lesz, és tényleg, fel is kapja őt egy rossz szójátékok gyártására hajlamos, süvölvény szél, bizonyos Böhöm Venti, és elfújja az erdőnek egy másik szegletére (vagy egy másik erdőnek az egyik szegletére). „Erdőnek erdő volt ez is, ismerős és ismeretlen egyszerre” mint megtudjuk, és ez az ismeretlen ismerősség magáról a meséről is elmondható.

Egyrészt van valami szelíd otthonosság ebben a mesevilágban, vagy ahogy Kankalin, a virágjós mondja „megfelelő táptalaj és familiáris környezet,” amiben akármeddig szívesen leledzne az ember. Másrészt tele van varázslatos furcsaságokkal a beszélő fáktól az éneklő pontyokon keresztül a váratlanul varázseszközzé avanzsáló, csavargó hajlamú kamásligombig. De ezek mind a legmagátólértetődőbb természetességgel jelennek meg, miközben a főszereplő tündérke például nem győz álmélkodni azon, hogy léteznek fehérszőrű medvék, akik fent északon járják a jégmezőket.

Az ismerősség érzését erősíti, hogy az Áfonyka a legjobbféle magyar mesehagyományokat folytatja, kihallható belőle Lázár Ervin és Mosonyi Aliz mesenyelvének dallama, de ugyanakkor egy másik Alizt, a Csodaországba keveredőt is fel lehet fedezni az előképek között (nem véletlenül, hiszen Lewis Carroll Aliz könyveinek legújabb fordítását éppen Varró Zsuzsa jegyzi). Leginkább abban, hogy a különös, bogaras figurák, akikkel a főszereplő találkozik, előszeretettel szavalnak verseket, és sokszor meghökkentően gorombák a kedves és jóindulatú tündérkével. Belekötnek, számon kérik, hogy miért nincs szárnya, megeszik az összes lekvárját, sőt őt magát is kishíján megeszik, de szerencsére kiderül, hogy péntek van. De olyan emberiek ezek a figurák (még ha a legtöbbjük nem is ember), olyan egyénített szóhasználattal, emlékezetes beszédmóddal vannak felruházva, mesekönyvtől szokatlanul élesen és elevenen vannak jellemezve ezek a karakterek, hogy egy-egy fejezet végére minden gyarlóságukkal együtt megszeretjük őket, a válogatott cifraságokat mondó négyfejű sárkányt, Rettenes (Krucifix) Rinaldót ugyanúgy, mint az egoista és nárcisztikus Filoméla királykisasszonyt, vagy az iszákos medveköltőt, Hecsedli Jambus Boldizsárt. Itt jegyzem meg, hogy nagyszerű az Áfonyka hangoskönyv változata is, Für Anikó rendkívül változatosan, karakteresen szólaltatja meg ezt a sok elterő egyéniségű erdőlakót.

A cselekmény pikareszkszerű, aminek nagy előnye, hogy az önmagukban is kerek fejezetek remekül működnek különálló esti meseként is. De szépen összetartja a történetet egy átívelő főszál, ami éppen annyi rejtélyt és izgalmat tartogat, hogy ne legyen tét nélküli a mese, rosszat álmodni senki nem fog tőle. Van ugyan benne egy fejezet, ami a hétéves kisfiam szerint „nagyon durva”, de abban is csak annyi történik, hogy a gonosz erdőnyelő, Hapax Legomenon gyomra megkordul. Az utolsó fejezetben aztán felgyorsulnak az események, és a végén igazi csúcspont a tündérkének az a Közönséges bűnözők revelációját megszégyenítő megvilágosodási pillanata, mikor összeáll a fejében a kép Hapax Legomenonról.

És akkor még nem beszéltem az Áfonyka nyelvezetéről, ami külön megérne egy tanulmányt meg egy dicshimnuszt. A 18. századi költői nyelvtől a hajózási szakzsargonon át a szlengig a legkülönfélébb nyelvi rétegekből csipeget, és ezeknek a szövedékéből varázslatos, költői erejű szöveg jön létre. Igazi szókincsesbánya, amiben a hársallétól a manőverslukkig százával találhatók olyan kis verbális ínyencségek, amikért már önmagában érdemes olvasni a könyvet.

Mindezek után nem csoda, hogy az Áfonyka már zsenge kézirat korában díjat nyert az Édes Anyanyelvünk pályázaton, tavaly pedig elnyerte a Merítés-díjat, a moly.hu zsűrije 2016 legjobb gyerekkönyvének választotta. Úgyhogy nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy egészen kivételesen csodálatos mesekönyv.

Nézz szét mi van még Varró Dániel polcán

További bejegyzések