Elisabeth Åsbrink, a magyar gyökerekkel rendelkező svéd írónő 2011-ben robbant be a köztudatba azzal, hogy az IKEA-alapító Ingvar Kamprad és Per Engdahl (a svéd szélsőjobbos és fasiszta gondolkodó, politikus) közötti politikai szimpátiát a felszínre hozta, nagy megrökönyödést kiválta ezzel. A nemzetközi sikert az írónő számára az 1947 – Újrakezdés a háború után címet viselő könyv hozta meg, amit most már magyarul is olvashatunk.

1947

Nem nehéz kitalálni, hogy a könyvben egészen az 1947-es esztendőig repít vissza bennünket az író. Dokumentarista stílusban mutatja be az év során a mai világra is hatást gyakorló történelmi-politikai eseményeket. Két évvel a második világégés után az egész emberiségnek, de kiváltképp Európának újra rendeznie kell sorait, hiszen minden pusztítás után egy új kezdetre virradunk, és a múlttal való elszámolás után az építkezésé kell, hogy legyen a főszerep. Åsbrink arra tesz kísérletet, hogy hónapokra, valamint különböző országokra és városokra lebontva mesélje el ennek az időszaknak az eseményeit, és azokat a fontosabb történelmi személyeket is bemutatja egy-egy történeten keresztül, akik hatással voltak a háború utáni világ alakulására.

Hogyan tud az emberiség leszámolni a múlt szörnyűségeivel? Mennyire ismétlődnek a kegyetlenségek? Mennyire hányattatott a sorsa egy népnek, amelyik azt hiszi, hogy a náci birodalom felszámolásával végre saját otthonra lelhet, de az ide vezető út rossz emlékeket idéz? Miközben olvastam a könyvet – túl azon, hogy részletes betekintést nyerhettem a korszak politikai eseményeinek pontos alakulásába – folyamatosan arra gondoltam, hogy hol rontjuk el, mit csinálunk rosszul? Ahogy mondani szokás: „a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve” – jutott eszembe, amikor India felosztásáról olvastam, amit Lord Mountbatten indiai alkirály vezényelt le. Akkor még nem tudták, hogy épp egy évtizedeken átnyúló, ma sem megoldott vallási és etnikai ellentétnek ágyaztak meg. Hasonló érzés fogott el, amikor az ENSZ-delegáltak tevékenységéről olvastam, Palesztináról, a zsidók beutaztatásáról, a sokszor tárgyalóasztaloknál meghúzott határok kialakításáról, és arról, hogy miként próbáltak megfelelni az arab világ békés és sokszor kevésbé békés területi és vallási igényeinek.

A könyv középső része a legerősebb, amikor a szerző magyar származású zsidó családjának hányattatásait írja le nagyapja – Fenyő György – emlékei alapján. A történetet kevés dokumentum támasztja alá, mégis élénken elevenedik meg előttünk, ahogy a család a végsőkig összetart, küzd a túlélésért és menekül a nácik borzalmai elől. Åsbrink írói vénája ennél a fejezetnél mutatkozik meg igazán, hiszen a könyv itt regényes, a többi fejezet inkább egy épp formálódó történelemkönyv egy-egy apró bekezdése, akárcsak az 1947-es év az emberiség történetében.

Olykor térben talán túl nagyokat ugrik a történetek vonalvezetése, a sokszereplős könyv egyszerre vállalkozik felölelni az egész világ kulcsfontosságú eseményeit, de egy-egy szereplő kisebb horderejűnek tűnő jelenete mégis hordozza magában egy egész társadalom változásának előszelét.

Az 1947-et azoknak az olvasóknak ajánlom, akik érdeklődnek a történelem alakulásának részletei iránt és kíváncsiak arra, hogy miként alakult ki mai világunk a világháború szörnyűségeit követően.