A mítoszok velünk élnek

Boldizsár Ildikó · 2019. 06. 17. · 3 perc olvasnivaló

Mesemondónak lenni nem csupán azt jelenti, hogy az ember történeteket mesél, hanem azt is, hogy emlékezetében tartja mindazon mítoszokat, meséket és legendákat, amelyek az emberiség szellemi kincstárát képezik. Korunk mesemondóinak kétségkívül nehezebb dolga van, mint egy archaikus történetmesélőnek, hiszen amíg utóbbi „csak” a törzsi meserepertoár áthagyományozódásáért felelt, a mai mesemondók vállára sok ezer történet súlya nehezedik. Ez a súly annál nehezebb lesz, minél kevesebbet mesélünk, és annál könnyebb, minél többször mondunk el egy történetet.

gilgames

Én azért lettem mesemondó, mert komolyan vettem a mesemondás felelősségét. A ma ismert klasszikus történeteket hosszú évszázadokon keresztül a mesemondók tartották életben, s noha ma már szinte mindegyik történetnek van lejegyzett változata, ez még nem jelent garanciát a fennmaradásukra. Alessandro Baricco, annak a tíz kötetes sorozatnak a szerkesztője, amelynek egyik kötetéről most szót ejtek, egyenesen azt állítja, hogy a régi történetek „egy kihalásra ítélt faj részét képezik.” Én nem látom (még) ennyire sötéten a helyzetet, de azt magam is tudom, hogy a történetek addig élnek, amíg lesz, aki elmeséli és meghallgatja őket.

Ugyanakkor azt is tapasztalom, hogy a régi történetek meghallgatása sokszor ellenállásba ütközik – főleg a gyerekek részéről –, mégpedig azért, mert vagy a nyelvezet untatja őket vagy a téma érdektelen a számukra. Egy jó mesemondó számára viszont nincs olyan történet, amelyet ne tudna átalakítani hallgatósága számára, méghozzá úgy, hogy közben nem ejt csorbát a történet alapstruktúráján és korokon átívelő üzenetén. Vajon hogyan lehet ezt jól csinálni? Ez a történetmondói kíváncsiság hajtott a sorozathoz, amelyről azt olvastam, hogy „egy olyan csónak, melyből mentőövet dobhatunk valaminek, ami a múlt vizében elmerülni készül”. Meg azt is, hogy a sorozat írói klasszikus történeteket akartak újszerűvé és szerethetővé tenni kamaszok számára. No, épp ez való nekem, gondoltam, megmenteni valamit, amit épp elnyelni készül a múlt, ráadásul kamaszok számára… Ennél nehezebb mesemondói feladatot aligha ismerek. Ugyan melyik kamaszt érdekelheti manapság egy négyezer ével ezelőtt élt hős viszontagságos élete, a gyásszal való birkózásáról és túlvilági utazásáról nem is beszélve?

A Gilgames-eposz az emberiség legrégebben lejegyzett alkotása, a történeteket a Krisztus előtti III. évezredben írták le. Mint a jó történetek általában, ezek is változtak, bővültek, átalakultak az idők folyamán, de az biztosnak látszódik, hogy a ma ismert változat a Krisztus előtti I. évezred derekán már a mezopotámiai mitológia alapműve volt. Yiyun Li modern átiratát is autentikus változatnak tekinthetjük, főleg akkor, ha megválaszoljuk azt a kérdést, hogy mi közük van a mai kamaszoknak Gilgames történetéhez? Sokkal több, mint gondolnánk. Kapásból három érvet tudok mondani: 1. Gilgames olyan hős, aki rengeteg megpróbáltatás során érik felelőtlen ifjúból bölcs és megfontolt férfivá. A történet nem hallgatja el kegyetlenkedéseit, rossz természetét sem, hiszen épp ezeket kell a fejlődése során maga mögött hagynia. 2. A barátság mint téma rendkívül fontos a kamaszok számára, Enkidu és Gilgames szívszorító kapcsolata pedig örökérvényű példát nyújt arra, mit jelent az igaz barátság. 3. Megrendítő Gilgames gyászának pontos leírása, vergődése élet és halál között, az élet értelmének keresése és a halhatatlanság iránti vágya. Yiyun Li könyvében ez utóbbi részek a legmegrázóbbak, mert a szerző rendkívüli érzékenységgel és lélektani hitelességgel írja le Gilgames gyászának szakaszait, meggyőzve bennünket arról, hogy a négyezer évvel ezelőtt született történetek azért érvényesek ma is, mert a változás szükségességének törvénye, a barátság fontossága és a halállal kapcsolatos félelem mit sem változott az eltelt évezredek alatt.

Nézz szét mi van még Boldizsár Ildikó polcán

További bejegyzések