Időről időre – valahogy ezt vettem észre – rajongó leszek. Egy írót fölfedezek magamnak, és olvasom. Az is feltűnt, hogy nem kapom el a kurrens áramlatot, nem tudok se trendfelelős, se trendkövető lenni. Tulajdonképpen nem érdekelnek a trendek, talán ezért van ez. Hogy példát keressek az észak-amerikai irodalomból: még gimisként találtam rá Updike-ra. Megérintett a nyúl-trilógia, azaz inkább a Nyúlketrec, leginkább az. De elolvastam a többit is, és aztán a könyvespolcon otthon megtaláltam a Szegényházi vásárt, ami nem volt annyira menő, azt mondták, de nekem nagyon tetszett – talán az tetszett benne, hogy nem menő. Vagy néhány éve találtam rá Palahniukra, ami csak megjelent tőle, olvastam. De előtte, így kellett volna mesélnem, éppen Updike miatt kezdtem olvasni az amerikai prózát, Malamud, emlékszem, mély benyomást tett rám, vagy éppen Pirsig, meg Kerouac, meg a lánya könyve, a Gázos bébi, és persze Salinger, amik mind voltak trendben, csak éppen nem úgy és nem akkor, amikor rájuk találtam. Vagy túl korán, vagy túl későn olvastam, és akkor vagy nem érdekelt senkit, hogy mit, vagy már-már ciki volt mondani, hogy én csak most.

Azt is megfigyeltem, hogy ahogyan ráállok egy ilyen szövegvilágra, valahogy belevetem magam, aztán pont úgy, egyszer csak annyira megtelek vele, hogy lelépek belőle, úgy, hogy alig marad meg valami a történetekből, felszedem a hangulatát, aztán kész is – azt tudom csak felidézni, semmi mást, komolyan, szinte semmit.

Hogy miért akartam ezt elmondani? Mert itt vagyok a Brooklyni balgaságokkal, Paul Auster könyvével. És azt kérdezik tőlem, hogy mit gondolok az egész életműről, és benne erről a regényről. Én meg állok bénán, hogy nem tudom, nem tudhatom, mert nekem Auster nincs meg. Hogyhogy nincs? Mindenki erről beszél pedig. Én meg csak hajtogatom, hogy nekem az Auster forgatókönyvíró a fejemben, mert a Füstöt meg a folytatást, a Blue-t, azt szeretem, és nekem a figurája az a Harvey Keitelé, hogy kis dohánybolt Brooklynban, hogy Jarmush leszokik a cigiről, és búcsúzkodik az utolsó száltól.

Talán úgy, ahogyan most, ebben a regényben a biztosítási ügynök az életétől: nem az élettől egészen, hanem az addig saját életének hitt élettől, hogy egy másikat meséljen magának. Hogy újramesélje magának, hogy más jelenbe lehessen költöztetni a dolgokat, ahogyan az unokaöccs, Tom mondja találóan: a múlt utáni időbe, amely a most és a később, és semmiképpen sem az akkori.

Persze az én-figura, Nathan olyan módon szereti a könyvet, az írást, a történetmondást, ahogy csak egy író szeretheti – Auster alteregója.

Még valami eszembe jutott – így össze-vissza mondom. Nem jártam még sosem New Yorkban, nem repültem át az óceánt, nem tudok semmi tapasztalatit arról, ami odaát van. Képzeljétek, úgy olvastam a regényt, mint egy útikalauzt: mindig beütöttem a helyeket a google-be, és megnézegettem az utcákat, a barbershopot (ez volt az első, bár például az az utca konkrétan a fodrászok utcája, szóval nem lehet tudni biztosan, hogy abba, éppen abba az üzletbe köszöntem-e be, ahova Nathan), benéztem a Mike & Tony-ba, és hallom ám, ahogy panaszkodik az egyik vásárló, hogy kevés a pepperoni a pitén, a Hetedik sugárutat föl-alá jártam taxival. Közben találtam egy blogot, ami a regény terét, mint fikciós teret fürkészi a valós térben – ott például konkrétan jelzik, hogy valójában a Brightman’s Attic nem létezik, amin azért nem kell meglepődni. Ráadásul még a sulit is megnéztem, igen a P.S. 321-et, ezt a közösségi épületet, ahová Lucy jár a regény szerint, van honlapja, pedagógiai programja, minden. Úgy látszik, nem is regényt olvasok, gondoltam magamban, hanem beleestem a csapdába – ez a könyv egy csapda, hogy én aztán tényleg át lettem verve, el vagyok kapva, hogy én is úgy nyomozok az utcák után, mint Aurora után a narrátor, elhagyva Brooklynt, ahogy én is ezt a kontinenst, ismeretlen terepen, hogy Auster brooklyni patriótát csinált belőlem, anélkül, hogy elmozdultam volna a teraszunkról.

Ez a regény olyan, hogy a történet rendbe rakja az egyes ember életét – mindegyik szereplőjéért felelősséget érez, úgyhogy elvarrja a sorsokat. Bizonyosság van mégis, sóhajtok fel (képzeletben). A mesélés abbamarad, mielőtt a Nyugat világa omlani kezdene, és alig két óra jut Nathannak – és vele nekünk – ebből a bizonyosságból. Az életet nem lehet készre csinálni: se a múltját, se a mostját, se a jövőjét.