Túl a tömegemberen

Beck Zoli · 2017. 11. 10. · 4 perc olvasnivaló

Egy könyvet választottam – de sokkal többet az egynél.

Bödőcs könyve méltán lett bestseller. Világos, hogy Bödőcs Tibor a leghitelesebb és legkreatívabb figurája a magyar stand-upnak, vagy inkább a magyar humornak. Azért írom ezt, mert nem lehet nem számolni a könyv olvasása közben azzal, hogy a szerző szükségképpen mozgósítja, behívja saját fenoménjét, az ahhoz kapcsolódó nyilvánosságteret. Ha tehát az olvasó Bödőcsöt vesz le a polcról, van egy előfeltevése: röhögni fog, és röhögni akar. Ha egyszerűen ehhez az elváráshoz mérném a könyvet, azt mondanám: az olvasó nem röhög nyerítve, nem lesz alhasi fájdalma, rekeszizomgörcse. És amit kevésbé vár: egy koncentrált és jól artikulált irodalmi tapasztalat által megképzett szövegegyüttest. Azt viszont megkapja, igazán mély ismeretét a 20. századi és a jelenkori irodalomnak, pontos és mértéktartó szövegeket. És ami leginkább meglepett, egy csomó nagyszerű történetet. Úgy is nagyszerűt, ha kitakarom belőle az „eredetit.” Hacsak idáig olvasol, esszenciálisat állítok: állati jó könyv.

A stílusparódiáknak nagy hagyománya van a magyar irodalomban: ezt veszi számba értő bevezetőjében Forgách Kinga az ÉS-ben; hangsúlyosan persze Karinthy jelenik meg előttünk, de hozzánk időben közelebb esőt is biztosan tudunk, Varró Danit legalább. És persze ott vannak még a kevert műfajparódiák, Nagy Lajos ál(lat)paraboláitól Lackfi Jánosig. Nem mellesleg, Forgách mellett Selyem Zsuzsa is ír a kötetről (Ketten egy könyvről, ÉS, 2017. október 27., 21), és a kortárs irodalom e legitim és legitimáló folyóirata igazi szépirodalomnak ismeri el Bödőcs könyvét. Ez önmagában azt jelenti, hogy futás a könyvesboltba, ez tényleg könyv, nem a celebritásról lehúzott bőr, nem valaminek látszó semmi, hanem valami, éppenhogy nem semmiség.

Azt azért mégis leírom, hogy mi az, ami olykor kiszedett: az Orwell-szöveget, meg a Hemingwayt nem szerettem. Talán nem is azért, mert nem hozták a stiláris jellemzőket, hanem mert nem ragadott el a szöveg. A próza-paródia legnehezebb eleme az, hogy úgy hívjon be egy beszédmódot, prózanyelvet, hogy egyrészt súlyozottan szelektál, leszedi azokat a stilárisan redundáns elemeket, amelyek ugyan benne vannak az eredetiben, de nem egyediesednek, nem markerek. Aztán meg azokkal, amelyek maradnak, meg kell írni egy olyan szöveget, amely a jelölt stíluselemeken túl rendelkeznek valamiféle szövegmaggal, ha tehát történet kell: történet van, ha figura, akkor figura, ha hangulat, akkor hangulat. És ami a lényeg: a narrátor hangjának hinnünk kell, nem mimikri-narrátorra vágyunk és mimikri-szövegre, hanem önálló entitásként is megállóra. Mert végtére is ezért szeretjük azt az eredetit. Másrészt a kritikusok bár kedvelték és találónak gondolták az írói jellemzéseket, én kissé túlírtnak, és olykor zavaróan azonos logikájúnak éreztem azokat – mint amikor az ember nem engedi el a poén logikáját, mert annyira erős benne, annyira pontosan tudja, és elkezdi halmozni, amivel aztán elerőtleníti az egyenként állati erőseket. Nem akarok egy idő után a nyelvi leleményre, az azonos logikájú, persze más tartalmú sziporkára újra és újra rácsodálkozni. Ez a tautologikus behelyettesítő-hasonlítói szerkezet, ami a „valaminek valamije” logikájára épül, állati vicces – aztán meg már kevesebb humort, súlyt bír, felszínessé válik.

De arról írtam többet, amivel a bajom van, pedig alig van bajom. Ahelyett, hogy nagybetűkkel azt írtam volna: KÖTELEZŐ OLVASMÁNY! Minden középiskolában, minden egyetemen, minden éjjeli szekrényen, minden fürdőszobában, fürdőhabosan, minden klotyó papírtartóján, minden hintaszékben, vagy mondjuk a karácsonyfa alatt (ezt itt a végéről talán ki kellene húznom, a legrosszabb marketinges duma, ami legfeljebb az első brainstormingot élné túl, ha egyáltalán.)

A Krúdy nagyszerű, a Móricz meg talán a legelkapottabb szöveg mind közül, a Kertésznél a jellemzés is pontos, találó, és nem csupán városi legendára épül, a Góltalanság pedig végképp igazolta: nem blaszfemizálja, pláne nem semmisíti meg a Bödőcs-ráírás az eredeti szöveget. Éppen azzal nem, hogy nem annak témájához akar valami idétlen és álságos módon korrekt lenni, hanem éppen a behívott jelenkor valóságának egy darabját (és egészét) leplezi le az írás pontosságával.

Még valami: van a Hévíz, úgy tűnik, egyre karakteresebben van, reményeim szerint új műhelye a magyar irodalomnak, Szálingerrel, Cserna-Szabóval és Bödőcs Tiborral. Ennél kevés jobb történhet a kortárs magyar nyelvű irodalomban. Pláne egy olyan társadalomban, amelyik nem a függetlenségre, hanem függésre hajt, a monológban hisz és nem a párbeszédben, szereti a plakátra írt egyszerű mondatokat és képzelt közös ellenségben ismeri fel a maga azonosságát.

Nézz szét mi van még Beck Zoli polcán

További bejegyzések
Válasszon könyvet Beck Zoli polcáról (5)