Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a mennyiség releváns mutatója a minőségnek. Erre vagyunk betanítva, így szelektálunk az üzletekben vásárláskor, így végzünk hétköznapi összehasonlításokat. Hogy hol olcsóbb vagy hol több – szóval a mi mennyi tengelyén helyezzük el életünk dolgainak a javát. Amiként az életünket is: azt firtatjuk, mi is a hosszú élet titka. És hajlamosak vagyunk az irodalomra is így tekinteni: megemeljük a kalapunkat a nagy életművek előtt, méricskéljük, hány oldalt írt naponta Jókai vagy Krúdy, és elnézőn fogalmazunk a jelentős, de nem nagy terjedelmű életművekről. Vagy elismerjük azok nagyságát ugyan, de azért megjegyezzük, hogy nem túlságosan terjedelmes. S persze, megbocsájtó ez a gesztus, pláne a lezárt életműveknél: Pilinszkynél, mondjuk, mégis valahogy elvárjuk kortárs íróinktól, hogy azért termeljenek mennyiséget – és láthatóan ezt az elvárást ők is érzik-tapasztalják, pláne, hogy a karakterszámok pénzzé változnak, amiből aztán a mérleget húzó író elgondolhatja, hol, mit és mennyiért vásárol, egyensúlyozva mennyiségi és minőségi kritériumok mentén. Megjegyzem, a popzenében a mennyiségi kategória kocsmáros szemlélete szinte mindent visz: annál nagyobb vagy, minél több jegyet adsz el. A politika világát pedig fel sem hozom.
Ez azért jutott eszembe, mert a könyvek esetében a terjedelem-élmény mindennapos. A költők pedig csak állnak (félreálltam, letöröltem), mert a verseskötetek ritkán vaskosak. Ha mégis, akkor általában egész életműveket foglalnak össze: a közelmúltban példának okáért olyan kortárs óriásokét, mint Térey János, vagy épp Tolnai Ottó, vagy Takács Zsuzsa. Még ritkábban pedig aktuális, nagy mennyiségű szövegtermés jelenik meg, ilyen volt Jónás Tamás Lassuló zuhanás című kötete, ami a kritikai fogadtatást illetően éppen azért volt vegyes, mert a kötet – a korpusz nagyságából adódóan – kissé egyenetlen.
Föltettem egy áttekintő esszében talán éppen egy éve a kérdést – ha jól emlékszem, Rafi Lajossal kapcsolatban jutott eszembe –, hogy mi is a kritériuma a nagy költőnek. Mert valahogy az az érzésem, hogy a nagy költő azért az, mert nagy verset képes írni. De van-e a nagy versnek számossági kritériuma? Szóval egy nagy vers, vagy tíz, vagy száz teszi a nagy költőt? Tudom, naiv kérdés, talán laikus, sőt, netán dilettáns megközelítés ez, nincs kellő irodalmi megfontoltsága. Meglehet. Kell-e nagy költőnek lenni a nagy vershez mégis? Ha megfordítom, így hangzik a kérdés.
Itt ülök Peer Krisztián legutóbbi kötetével. Vékonyka könyv, akárcsak az előző. Tele jó szöveggel. Pontos sorokkal. Kevés betűvel, kevés szóval teremt univerzumot:
„Sokára talált csak megfelelő követ az árokparton,
pedig azt hinnéd, a föld tele van velük.”
Nagy költő-e Peer?
„A versírás még megy, ha semmi más.”
Nagyszerű vers van-e a könyvben?
„Ne haragudj, ha máshoz beszélek,
amikor egyedül vagyok.”
Végtére méricskélünk.
„Hogyan gyorsuljon tovább,
aki mindenkinél gyorsabb?”
Megéri-e pénzt adni egy ilyen rövid, kisalakú könyvért, nem érné meg esetleg egy vastagabb, nagyobb, színesebb? Keményborítós netán? Valami olyan, ami kevésbé igaz,
„Amúgy kellemes”?
