Történetek, amik nem kerülhetik el az erőszakot. De nem játsszák ki, nem túlozzák el, nem írnak belőle akkurátus melodrámát.
Mert a valódi drámája a két történetnek ugyanabból a tapasztalatból van gyúrva: az ember élete éppen azon az emberen kívül történik, aki éli. A két lány, Mari és Pearl felnőtté válásának regénye Szentesi Éváé és Jennifer Clementé. A köztes, bizonytalan identitás pozíciójából indulnak – míg Pearl szinte albínó, addig Mari nemi identitását fölszámolja anyja megszólítása: „Mari fiam”. És mindkét emberi életút perifériahelyzetből indul: egy lakókocsiparkból meg egy vályogházból.

Belső nézőpontú szövegek ezek, kemények és hidegek, alapvetően lineárisan haladunk az időben, és amikor megpróbálnak hőseink visszafordulni az időben vagy a térben, rendre kudarcot vallanak. Van ebben valami olyasfajta állítás, amely aláveti magát ennek az elrendelésnek, a saját életükből mintegy kivonulnak ezek a figurák, sorsuk van és nem életük, és ők megadják magukat ennek a sorsnak: „Valakinek Gucci jut, valakinek meg szeretet” – halljuk Mari belső monológját, s a világegész legfőbb törvénye a determinizmus: „Tudtad, hogy a világon minden emberre vár két golyó?”, magyarázza Leo Pearlnek.  Szóval nem lehet visszafordulni, nem lehet leszállni a buszról, ahogyan nem lehet hazatérni a Nyírségbe sem: mert ezek nem mások, mint átírt, átrajzolt emlékek, flashek, rossz ízű, félbemaradt beszélgetések.