Egészen mást akartam olvasni. És egészen mást kellett volna olvasnom. Tulajdonképpen írnom is valami mást kellene ebben a pillanatban, ha tartom magam a mai napi cetlimhez, a mit-mikorhoz, hogy ne csússzak el a dolgaimmal. De csak levettem Tóth Krisztina könyvét, a Pixelt a polcról.

Az a baj ezzel a könyvvel, hogy jó. Így foglalnám össze. Ezért aztán tényleg nem azt csinálom, amit csinálnom kellene, nem tudom lerakni, hogy „jól van, majd később folytatom”; ehelyett egy lendülettel akarom végigolvasni. Pedig a szöveg felkínálja az olvasás megszakíthatóságát: a fejezetek határai látszatzárlatok, mímelik a novella kerekségének élményét. Az egymást követő fejezetek is úgy indulnak, hogy eltartják maguktól látszólag az őket megelőzőt: új szereplőt hívnak be, új helyszínt, új világot. Az pedig, hogy a szövegszerkezet a fejezetek kurzív alcímében jelölve van testrészek, testtájak szerint, nem valamiféle lineáris fogódzó: boka, haj, szív, comb sorakoznak egymás után. Nem akar ez valami ügyetlen logikai játékká alakulni, hanem csak közöl: ennyi az ember, aktuálisan éppen itt ennyi. Az élettani vagy allegorikus fontosság nem játszik különösebb szerepet, szimplán csak nem felejtődik el. A narrátor egyszerűen csak tudja a lehetőségét az ilyen módon való elbeszélhetőségnek. A boka története evidenciaként hívja elő a bokához kapcsolt antik toposzt: Oidipusz történetét, amiként annak 20. századi pszichoanalitikus tapasztalatát is. És persze, hogy apa-fiú történet ez, dadogós trolivezető apával, és a blaszfém sztorival a bokasüllyedéses gyerekről, a széteső család szikár, nem szeretet, hanem a szeretet kommunikálása nélküli képével.

Alighanem a könyv történeteinek a kapcsolódása nem az emberi sorosok, életutak egyébként mesteri egybefonódásában van. Nem abban, hogy proliferálódó kapcsolatháló jön létre, olyan véletlenszerű burjánzással, mint a rákos sejtek a könyv középkorú mérnökének koponyájában. Inkább szervezi a szöveget az, hogy a szereplők képtelenek kifejezni, jól elbeszélni, artikulálni saját érzelmeiket, szeretetüket, félelmeiket, szorongásaikat. A narrátor pedig távolságtartó tárgyilagossággal olykor madártávlatból figyel, olykor rejtett kameraként a szobában, de mindig valami mindentudással. Időben és térben is ismeri, tudja ezeknek az emberi sorsoknak az alakulását, belehallgathat a szereplők belső monológjaiba. De azt mondja-e, hogy létezik vágyott biztonságunk az életben, az, amelyet Észak-Amerikában „Big Picture”-nek neveznek? Létezik, de mi, egyként emberek nem tudunk kilépni a magunk világából, hogy annak egyszerre vagyunk kitöltője és látóhatára? Hogy képtelenek vagyunk látni, tapasztalni az egész-et? Azt hiszem, akkor nem fragmentált szöveget olvasnánk – hanem nagyregényt. Nincsen egész, de nem tudunk nem vágyni rá: hiány van, tátongó és megragadhatatlan.