Rég olvastam elmélyülten Esterházyt. Volt idő, hogy sokat: Tizenhét hattyúk, Hahn-Hahn, Egy nő meg A szív segédigéi. Aztán a Semmi művészet volt, amit megint nagyon szerettem, meg az Esti, amit lapozgattam, lapozgatok azóta is folyton – majd tíz éve. Tényleg olvasó vagyok: nem foglalkoztam az életművel, nem írtam róla, nem elemeztem, nem vettem professzionális használatba, hogy úgy mondjam. Esterházy képes úgy regényt írni, hogy aranyköpés legyen minden mondat: minden idézet, szokták mondani Esterházyról, én meg inkább gondolom, hogy minden idézhető – minden Esterházy mondat molinóra rakható, emlékkönyvbe, jegyzetfüzetbe, mottónak. Mégis úgy állnak össze a szövegek, hogy éppen ezt az üzenetességet tagadják-bontják: miközben üzenetük van. Korszerűtlen persze, hogy mit akar a szerző, de én mégiscsak azt akarom hallani, hogy mit akar a szerző.
Előkerült megint Esterházy az olvasói életemben: az Esti Kornél zenekarral (nagyszerű zenekara a magyar undergroundnak, ha címkézni kell, hogy mi micsoda) dolgozunk új koncertestjükön, és miközben annak narratív keretén gondolkodtam, jutott eszembe az Esti. Hogy a zenekar dalszövegei – különösen a Lázár Domokoséi – egyfolytában viszonyban vannak ezzel a prózanyelvvel, idéz és roncsol, szóval ez foglalkoztatott. És, persze, a könyv Estijeiből gyúrom a koncert Esti Kornélját – aki az Ember Márk. Ő a mi Estink, 2019-ben ez a fiú: szép és magabiztos és életigenlő. Vagy dehogy: éppen elesett és bizonytalan, folytonosan önmagát faggatja önmagáról, miközben nem is az érdekli, ő maga kicsoda, hanem az, hogy ennek az önnönmagának mi köze van a világhoz – hogy majd ebből a relációból, az így elmesélt történetekből valami saját magáról is kiderülhessen.
Esterházy szövegeinek legfőbb ereje – és ez a naiv olvasó olvasata – a másról beszélésben felismert Én. És most már Az olvasó országánál tartok. Ebben az esszégyűjteményben Esterházy folyton másról, másokról beszél: Enquistről (sokat és sokszor), Kertész Imréről (sokat, hát persze, hogy), magáról – mert minden bizonyos, az különösen, hogy minden változat (Daisy, Esti, foci, a külföld könyvesboltjai pl.). Kortársakról és szinte kortársakról: Molnár Ferenc, Juhász Ferenc, Szabó Magda, Borbély Szilárd, szóval annyian, de annyian vannak ebben az országban, Esterházyéban, és most engedtessék meg: nem az íróéban, hanem az olvasóéban, ha kell hozni kemény distinkciót. De nem lehet író az, aki nem olvas, mondhatnánk, ez trivialitás. Meg egyébként is, ez az egész tényleg maszlagnak tűnik, az író meg az olvasó, meg a nyelv, amit használ vagy ami használatban van, vagy ami használatba vesz, blabla. Mert nekem egyetlen dolog fontos itt: a személyessége, az ebben a személyességben, megmutatkozásban rejlő bátorság, és hagyom, hogy szíven üssön, hogy a személyes történetet olvassam és értsem, még akkor is, ha nem akarja, ha nincs is történet (de van) és szomorú vagyok, hogy nem tudhatom meg azt, mit írna, mit írna most bármiről, ha:
„Ha egyszer nyolcvan éves leszek, ha, akkor erről bővebben is fogok írni, gondolom most.” (571)
