Woody - Allenről - Beszélgetések Stig Björkmannal

A legnagyobb talány Woody Allennel kapcsolatban, hogy vajon ő maga a való életben is olyan ember, mint az általa alakított karakterek, vagy pedig semmi köze a neurotikus New York-i értelmiségihez. Erre a kérdésre adja meg a választ az a nemrégiben megjelent kötet, melyben Stig Björkman, svéd filmrendező és filmes szakíró beszélget a kultikus amerikai rendezővel. A beszélgetések 1991-ben kezdődtek, a könyv az eredeti anyag 2002-es bővített kiadása. Hogy miért éppen egy svéd filmesnek tesz vallomásokat, ez sem véletlen. Köztudott, ahogy könyvében is elmondja, hogy nagy Bergman-rajongó, de egyébként is imádja Skandináviát és a svéd kultúrát, filmeket. Innen pedig már csak egy kis szerencse és kitartás kellett Björkman részéről, hogy végül kötélnek álljon és mindent elmeséljen a pályájáról.

Persze Woody már nem annyira izgalmas. Ha visszatekintünk több, mint negyven éves pályafutására, elmondható, hogy az utolsó évtizedben kissé megöregedett. Még most is évente szállítja a komédiákat, de már korántsem olyan színvonalon, ahogy régen. A Woody Allenről című kötet visszatekint erre a négy évtizedes pályára, a különböző műveket egy-egy fejezetben tárgyalva. Először a korai abszurd mozikkal kezd (Fogd a pénzt és fuss!, Banánköztársaság, Hétalvó), aztán jönnek a klasszikus produkciók (Annie Hall, Hannah és nővérei, Manhattan, Zelig, Broadway Danny Rose), párhuzamosan a komolyabb, drámai hangvételű darabokkal (Szeptember, Szobabelsők), végül pedig a kilencvenes évek (Férjek és feleségek, Hatalmas Aphrodité, A varázsige: I love you, Agyament Harry).

Valóban olyan dolgok derülnek ki kedves alkotónkról, melyek még soha korábban. Például, hogy régóta nem olvassa el a filmjeiről szóló kritikákat, mivel összezavarodik tőlük. Megtette még az elején, de rájött, hogy nem tud tanulni abból, ha egy New York-i és egy detroiti lap két teljesen különböző értékítéletet közöl róla. Ezért inkább nem foglalkozik a bírálatokkal, csak a munkával. Azt eddig is tudtuk, hogy imádja Európát és az európai filmművészetet, de most szembesültem vele először, hogy milyen fontosnak tartja saját a drámai alkotásait, és mekkora csalódás volt számára, hogy nem lettek igazán sikeresek, hiszen a közönség tőle a komédiákat várja. Kiderül, hogy egyszerre több filmterven is dolgozik egyidejűleg, és amikor friss munkája bekerül a mozikba, ő már a következőt forgatja. Sohasem vezeti a színészeit, inkább rájuk bízza, hogy mit kezdjenek a karakterükkel, éppen ezért nyüzsögnek körülötte ma is a legnagyobb hollywoodi sztárok, mert szinte teljes szabadságot kapnak a filmjeiben. Nem szereti a digitális technikát és főleg eredeti helyszíneken forgat, bár ennek anyagi okai is vannak: nincsen rá költségvetése, hogy díszleteket építtessen és digitális trükköket használjon.

A legfontosabb kérdés azonban mindvégig az volt számomra, vajon azonos-e Woody Allen azzal a figurával, akit megszemélyesít a filmjeiben. Ahogy lenni szokott, az igazság valahol a két állítás között van. Határozottan cáfolja, hogy ő ugyanolyan volna, mint az a szemüveges, szex- és művészetmániás, ateista és hipochonder fazon, aki szorongásokkal küzd, nem tud bánni a nőkkel és gondjai vannak az emberi kapcsolatokkal. Ahogy mondja, ő maga nem feleltethető meg a filmes alakmásával. Ugyanakkor a részletkérdések során fény derül arra, hogy a két ember között mégis sok párhuzam, megfelelés akad. Valóban lételeme a művészet, valóban nem vallásos, a saját világképét agnosztikusnak illetve egzisztencialistának nevezi, tényleg foglalkoztatják az alteregói monológjaiban elhangzó intellektuális dilemmák, valóban írógépet használ ma is szövegszerkesztő helyett, imádja Mozartot, és tényleg ellentmondásos viszony fűzi zsidó származásához. Azaz Woody Allen megközelítőleg ugyanaz az ember, akit a vásznon alakít, de ha jobban megnézzük, akkor mégsem. Mert a karakter jellemvonásaiból legalább annyi származik az őt megalkotó szerzőből, mint amennyi egyáltalán nem. Woody Allen filmjein tehát tökéletesen szemléltethető a klasszikus probléma: szerző és teremtett hőse, valóság és fikció rendkívül bonyolult viszonya.

A kötet végére egy teljesen új portré rajzolódik ki a rendezőről. Egy munkamániás, lelkiismeretes, emberileg, szakmailag is egyaránt hiteles művészt ismerünk meg, aki mindent tud a műfajról és képes volt tökéletes formába önteni saját vízióit. Az viszont meglepett, hogy noha számára is elsőrendű a művészet, végső soron általános társadalmi értelemben nem sokat jelent. Szerinte egy társadalmi megmozdulás többet tud változtatni az életen, mint egy könyv vagy egy film. Csak én teszem hozzá: talán nem mindegy, hogy egy megmozdulás értelmi szerzője mit olvasott vagy milyen filmet látott, mielőtt kiment az utcára. Reméljük, némi Woody Allent.

Novics János (boltvezető)