Mesék az emberről

Egy vérbeli szépírónak elég a saját csupasz fantáziája: azzal szövögeti, hömpölyögteti a történeteit. Velem más a helyzet. Nekem a mesélési kedvhez , forrásként, szükségem van a valóságra, mindig is szükségem volt. A való élet -, éppen mert annyi poézist, drámát, meg abszurditást szül - , elbűvöl, inspirál, meglódítja a képzelőerőmet. A valóság megszokhatatlanul gyönyörű dolog. Köti-korlátozza az embert, de ugyanakkor szabadságot is ad. Mióta az eszemet tudom, igaz emberi sorsokat kutattam, és észrevettem: ahogy ez a folyamatos keresés mindent átfonó létformává, vagy legalább is szemléletmóddá szervesült a saját életemben, úgy találtak meg egyre könnyebben a történetek. Csak észre kellett és kell venni őket. A közrádióban huszonhét éven át, Embermesék címen sugározták műsoromat, hétköznapi, névtelen ,,kisemberek" nagy történeteit . Ennyi esztendő alatt több ezer mesélő... Tíz éve hagytam abba, de lehet egy szemléletet abbahagyni? Nem igazán. Akárhol járok, pesti bérházakban, tanyákon , távoli külföldi utakon, piacon, buszon, ma is óhatatlanul ugyanazt teszem , mint mindig. Mert vallom: bármi megszokható és bármi rutinná válhat, csak az úgynevezett emberi tényező marad kiszámíthatatlan, örökké izgalmas kihívás: a személyes, megélt életek sohasem változó igazsága, olykor képtelensége. Hogy ezeknek a továbbadásához, publikussá tételéhez most a mikrofont használjuk, vagy tollat illetve számítógépet, az teljesen mindegy. Ennek a kötetnek a történetei is egytől-egyig a valóságból merítkeznek. Ami pedig fantázia bennük, arról azt gondolom: könnyen történhetett volna úgy is.