Wagner

Európa sohasem bocsátotta meg Franciaországnak Napóleon dicsőségét. Ez a kis ember annyi trónt megingatott, oly sok vért ontott, annyi alapvető elvet borított fel - nem csoda, hogy még halála után száz esztendővel is úgy sötétlik a történelem horizontján, mint egy szörnyű elemi csapás. Az emberiség egy hosszú korszakon át rettegésben élt, hogy ez a hatalmas kalandor megint megjelenhet a demokratikus Franciaország partjain. Kár volt nyugtalankodni: a modern államokat a pénz kormányozza, a bankárok pedig nem szeretik a meglepetéseket. Napóleon Szent Ilonáról szépszerével hazatalált családjához: a költőkhöz.
Manapság már nem hiszünk a lángelmében. A dicsőségben se nagyon. Legyünk őszinték: hiszünk-e még a költőkben? Erősen kétlem, legalább is amennyiben a tisztelt versfaragókról van szó. A dicsőséget talán még értékeljük, csakhogy elneveztük sikernek, ami kevésbé magasztos, inkább kézzelfogható, foggal harapható valami. Hagyjuk hát a költőket azoknak, akik magányosan, gőgösen, búsan, meghitt közelükben érzik magukat.