A fehér közök törvénye

Pressburger György 1956-ban, tizenkilenc évesen hagyta el Magyarországot. Giorgio Pressburger ma az olasz nyelvű európai irodalom egyik legkiválóbb művelője. Magyar is, olasz is, európai is. Úgy közép-európai, ahogy Rilke vagy Kafka volt az akivel egyébként a mélyen átélt és gondolatilag egészen végletes konzekvenciákat hozó, igen alaposan feldolgozott zsidó hagyomány közössége is rokonítja.

A fehér közök törvénye már címében is mintha a Kabbalát, a Zóhárt idézné. Más - csakis irodalmi - kérdés persze, hogy a szóban forgó törvény - mely szerint nem a szavak, hanem a betűk számítanak: a fényből születő sötétség, avagy a sötétségből táplálkozó fény titkos, igazi üzenete a betűk fehér közeibe, a semmibe van írva -, tehát hogy a fehér közök törvénye a valóságos Zóhárban aligha létezik.

A kötet öt fejezete öt különböző elbeszélés. Mi egyesíti ezeket az egyszerű, mégis megfoghatatlan történeteket? A közös helyszín? A betegségtematika?

A bűvös felismerhetetlenségig stilizált Nyolcadik Kerület, a mesebeli (és csak számunkra, magyar olvasók számára hihető) nevű utcák kulisszái közt Shermann Jenők, Polák Adélok, Spitzer doktorok és Rosenwasser Izsákok jönnek-mennek. Egészségesek és betegek. Orvosok. Halálraítéltek. Pressburger könyve olyasmiről szól, amiről szólni végső soron elkerülhetetlen. Amiről nem lehet: a fehér közökről, csakugyan.