Pesti ének

VÁROS VÉGE Bodó János vállára vetette a tömött táska kantárját és kilépett a postaépület kapuján. Fölnézett a szürke pesti égre, amely itt a sok kéményből pipáló pályaudvar közelében még vigasztalanabbul szürke, mint másutt a városban. Nem lesz eső - mormogta és összecsavart körgallérját a másik vállára dobta. Biccentett a körülötte kiözönlő fiatalabb levélhordók felé, de csak éppen, hogy. Így kívánja a tekintély. Még megrándította a nehéz táskát, melynek szíja mélyen vágott a vállába és nagy nekifohászkodással indult reggeli útjára az Aréna-út irányába. Tíz esztendeje, hogy minden hétköznapon és kisebb ünnepen innét indult neki a városnak. Tíz hosszú éve, hogy ezen a környéken kézbesít. Nemcsak a táska, hanem ötvenhárom éve is nyomja a vállát. Hiába! Fárasztó viselet az a két ezüstcsik ott a gallérján. Mutatja, hogy ezer és ezer levéllel kocogott ezer és ezer borús és napos, izzasztó és fagyos reggelen a szürke házak között. Az örökké tömött, súlyos bőrtáska is részes benne, nemcsak ötvenhárom születésnapja, hogy hajlott háttal lépeget az egyenetlen utcaköveken, a foltos aszfaltszőnyegen. Úgy ismer már minden sarkot, fordulót, mintha a saját birtokán járna...