Patkolni kell a Bársonyt - Drámai művek

Mint a családról szinte mindent, ezt is Andris bátyámtól tudom.
Anyai nagyapánk hajdan az apja mellett gazdálkodott Lázáriban, egy Szatmár környéki kúrián. A hetvenes években történt (vagyis talán százhúsz éve), hogy egy napon levelet hoz neki a postás. Az áll benne, hogy ő, még csak próbálkozó költő, egy versével a Kisfaludy Társaság országos aranyát nyerte meg.
Boldog volt, ahogyan legkésőbb 25 éves korában lehet valaki, és a levelet az apjának nyújtja. Lázári Nagy Ignácz elolvassa, hallga egy ünnepélyeset, és azzal adja vissza, hogy: "Nézz már ki az istállóba, Laci! Azt hiszem, ideje volna patkolni a Bársonyt."
Andris szerint ez megható példa arra, hogy nálunk a puritán kálvinista hagyományok nem engedték meg a szóba öntött örömöt. Lehet. Engem bőszít: hiszen, ha átölelte volna a család! Ha lovasembert küldenek rokonokhoz, atyafiakhoz és reggelig ünneplik a Laci fiút! Talán nem lett volna belőle Szatmár megye alispánja, csupáncsak író, aki a petróleumlámpa fényénél még így is megírt három regényt.
De a példája boldogít is: mert így legalább tudom, hogy kinek az útját követem. Nekem az írás - már otthon is és aztán idekint - ébren töltött éjszakák időtöltése lett, szót szóba öltő úri passzió. Nappal patkolni kellett, hajnaltól estig, évtizedeken át - de esténként fölszeleteltem magam, mint egy sárgadinnyét (kicsiket kétfelé, nagyokat sokfelé), és azt figyeltem, hogy jól peregnek-e az összecsapó vagy ölelkező mondatok.
Jól, rosszul, mindegy: önmagamat párbeszéddé bontani akkor is megérte, ha sosem hozott érte aranyat a postás.
Domahidy Miklós