A zarándokutak, amelyeket bejárunk sokfélék lehetnek. Elmehetünk messzi tájakra, barangolhatunk figyelve a lépteinkre nehezedő testünk súlyát, a mellettünk elhaladó tájakat, embereket, falvakat, városokat. Mehetünk szakrális, vagy spirituális vidékekre, ahol meg- megállva egy-egy kolostorba meditálhatunk és figyelhetjük a bennünk, vagy körülöttünk lüktető energiákat. A legfontosabb azonban, hogy elinduljunk befelé az önmagunkba vezető úton. Négy éve kezdtem el behatóbban foglalkozni a meditációval, jógával és egyéb olyan tudományágakkal, amelyek segítenek abban, hogy a hétköznapokban harmóniára találjak. Fontos hogy rohanó világunkban legyen egy olyan nyugvópont, amelyben időzhetünk és ráláthatunk önmagunkra.Amióta a saját zarándokutam járom, sokkal pozitívabbá és élhetőbbé vált az életem. Nem tagadom a harcaim a külvilággal és saját magammal, még tartanak. Azonban nagy segítség, ha az ember egy-egy eszeveszett pillanatban rá tud látni az örvényre, amely éppen elsodorná, és megálljt tud parancsolni a felkorbácsolt energiáknak. Történetemmel arra szeretnék rámutatni, hogy a világban önmagát kereső nő, a nagyvárosban miként találhat rá a befelé vezető ösvényre és hogyan rakhat rendet az életében és kerülhet egyensúlyba. Részlet a könyvből: ,,Anand, egy indiai jógi volt az első mesterem. Furcsán nézett rám, mikor először lihegve és zaklatottan beléptem az ő nyugalommal övezett jógaháztartásába. Azért írok háztartást, mert ez nem kifejezett jógaterem volt, hanem lakás, amit úgy alakítottak ki, hogy az odalátogatók harmóniát és megnyugvást találjanak, akár a jógában, akár Anand kisugárzásának köszönhetően. Az első jógaórán meglepő módon nem jelentett akkora akadályt a testem, mint ahogy azt gondoltam. Természetesen kezdő csoportba kerültem, mégis volt bennem egy adag izgalommal teli aggódás, hogyan fog ez nekem menni. A harmónia azonban, ami ott rám talált, magával ragadott. Azóta szenvedélyemmé vált a jóga. Elkezdtem rendszeresen járni az indiai jógihoz, sőt egy hosszabb hétvégés kurzusba is beiratkoztam. Ott már részletesebben beszéltünk a légzéstechnikákról, az ászanákról, a meditációról és a spirituális létezésről. Szerettem ott lenni, ezt nem tudom jobban megfogalmazni. Mindennél erősebben éreztem, hogy ott a helyem és ez az -legalábbis ez az első lépcsőfok ahhoz -, amit keresek. Mikor az első, rudraksha-magokból felfőzött malámat megvettem, Anand valami mantrát ráolvasott, utána úgy éreztem, megszereztem egy darabot a nirvánából. Mára azonban azzal is tisztában vagyok, hogy nem a magunkra kötözött áldószalagok vagy malák fognak elvezetni a megvilágosodáshoz. De akkor ez a kis tárgy nekem az első útjelző tábla volt, amit egy darabig hordtam is magamon mutatva, hogy én már bizony a jóga útjára léptem. Jártam serényen a jógaórákra, tekergettem magam ott is és itthon is, hiszen a mester azt mondta: mindennap gyakorolni kell, ha haladni akarunk és folyamatosan lazuljunk testben, lélekben. Egyszer csak kaptam egy jelzést! Itt megjegyezem, hogy húszéves koromban átestem egy porckorongsérv műtéten; a heg már halvány, de a fájdalom sokszor elemi erővel terít le. Nos, éppen reggeli jógámat végeztem, mikor a csípőcsavarás után összecsuklottam és földre kényszerültem. Egy hetet töltöttem a padlón iszonyú fájdalmak között. A maximalizmus vezérelt a jóga közben is. Az egóm dolgozott, és azt mondtam, én mindent meg tudok csinálni, nincs akadály, hiába feszült, fájt, én csináltam az ászanákat bele sem gondolva, hogy nem Indiában nőttem fel és a testem szokott hozzá ezekhez, a számára furcsa mozdulatokhoz. Az egóm szárnyalását azonban a test megállította, és a földre kényszerített. Lassan jobban lettem, eközben a hó belepte a várost, jött a karácsony, az újév, és mire felépültem és kihevertem a fájdalmakat, új felfedezéseket tettem."
+ Mutass többet
- Mutass kevesebbet
