A vándor énekel

Balázs Béla fiatalkori műveinek harmadik - utolsó - kötete verseit és prózáját tartalmazza.
Balázs Béla korai verseinek gondolatiságát az élet-halál, szerelem, emberi-lelki közeledések elvonttá finomított megfogalmazása jellemzi. De lírája - hangulati, érzelmi költőiségével - egyre inkább általános érvényű közlendők megfogalmazására törekszik.
Bár vállalt és vallott az Ady-költészettel való rokonság, s bár sokhelyütt félreérthetetlenül megmutatkoznak ennek nyomai, mégis, saját hang, eredeti látás teszi önállóvá és egyedivé már az első két kötet verseit is. Az itt szereplő utolsó verseskötete a háborúban, az emigrációban született. Ennek darabjain már érződik a verstől, mint kifejezési formától való eltávolodás.
Kötetünk második része válogatást nyújt Balázs Béla prózai írásaiból. Az én orosz barátnőim című novella-ciklust követi a Történet a Lágody utcáról, a tavaszról, a halálról és a messzeségről. Kötetünk záródarabja két részlet a Lélek a háborúban című naplójából.
Prózája, akárcsak költészete, önvallomás; a fiatalkori évek helykeresése, gondolati, érzelmi fűtöttség vívódik az egyéni világkép, állásfoglalás, helytállás gondjaival.

"...Megdöbbentően értelmesnek és szükségszerűnek látom életem minden eseményét...1884-ben születtem Szegeden... Régen elkerültem onnan, messzire húzódtam, de minden esztendőben haza kell látogassak egyszer.
...Hat esztendős voltam, mikor apámat, aki középiskolai tanár volt, Lőcsére helyezték... nekem jó volt, hogy tátraalji hegyek tízkilométeres bozótjában játszottam rablópandúrt, mikor tüdőm kialakult és valódi lovagvárak romjai között olvastam az első Jókai-regényeket, mikor fantáziám formálódott. Különben hat éves koromban voltam először szerelmes... költeni talán akkor kezdtem már úgy, hogy hazudoztam... Betegség volt az, mely ellen hiába küzdöttem. Húsz éves koromban gyógyultam csak ki belőle, átmenet nélkül, egyszerre. Amikor először írtam le "kitalált" történetet, első drámámat. Akkor ébredtem rá az igazság szörnyű szent voltára, elrejtett messzeségére. Azóta nem is írtam egyebet, mint ami velem történt. Öltöztessem bár hasonlatokra és kosztümökbe, mindig önéletrajzot írok... 1906-ban ösztöndíjjal Berlinben és Párizsban bohémkedtem orosz forradalmárok társaságában és habilitációs tudományos munka helyett a dr. Szélpál Margit című bolondos drámámmal tértem haza. Azok keserves idők voltak. Éhezés és rajongó küzdelem a polgári életformák kényszerűsége ellen. Ma is hordom még sebeit és ma is bántanak érte... Az irodalomba Osvát Ernő nyitott nekem utat, pedig az első perctől fogva ellentétes, sőt ellenséges volt művészi hitvallásuk. Sikereim nem voltak és tekintve írásaim természetét, nem is reméltem, hogy lesznek."