Az értelmiség ópiuma

Annak magyarázatát keresve, hogy az értelmiségiek egyrészt könyörtelenül bírálják a demokráciák legkisebb hibáit, másrészt viszont a lehető legelnézőbbek a legnagyobb bűntettekkel szemben, amennyiben azokat jó tanok nevében követik el, először is a "baloldal", a "forradalom" és a "proletariátus" szent szavaival találtam szembe magam. E mítoszok kritikája során át kellett gondolnom a történelem kultuszát, és meg kellett vizsgálnom egy olyan társadalmi rétget is, amelyre a szociológusok nem fordítanak kellő figyelmet: az értelmiséget. Ennek következtében a könyv egyszerre szól az úgynevezett baloldali ideológiák jelenlegi állapotáról, illetve az értelmiség helyzetéről mind Franciaországban, mind bárhol máshol a világon. 1955 elején újra divatosak lettek a jobb- és baloldal, illetve a hagyományos jobboldal és az új balodal körüli viták. Többen tették fel azt a kérdést is, hogy én vajon a régi vagy a modern jobboldalhoz tartozom-e? Jómagam elutasítom ezeket a kategóriákat. Akár a valóságot nézzük, akár megfogalmazott célkitűzéseinket, azt fogjuk látni, hogy teljességgel abszurdak azok a politikai-ideológiai elegyek, amelyeket a nemes szívű, ám meggondolatlan forradalmárok, illetve sikerre éhes újságírók gyártanak. Miután pedig megírtam ezt a könyvet arról a családról, amelyből magam is indultam, hajlok arra, hogy megszakítsak vele minden kapcsolatot. Nem azért, hogy sajátos, intellektuális magányban tetszeleghessek, hanem hogy olyan társakat válasszak magamnak, akik anélkül tudnak küzdeni, hogy közben gyűlöletet táplálnának bárki iránt is, és akik nem gondolják magukról azt, hogy a Fórumon vívott küzdelmeik során magát az ember rendeltetésének a titkát találták meg. (A szerző)