A renaissance nagy művészei

A gondolat, hogy meg kell írni a legkiválóbb festők, szobrászok és építészek életrajzait, 1546-ban Rómában született meg. Az említett időpontban Vasari már befutott festő, aki fél Itláliát bejárta, számos templomot és palotát díszített képeivel és freskóival; Michelangelo volt a mestere. A terjedelmes munka gyorsan elkészült, 1550-ben megjelent nyomtatásban és tizennyolc évvel később javított és bővített kiadásban ismét napvilágot látott. Vasari elsősorban festőnek és építésznek tartotta magát, a halhatatlanságot azonban irodalmi műve, az Életrajzok biztosította neki. Mindaddig senkinek sem jutott eszébe összegyűjteni a művészet nagyjaira vonatkozó adatokat, sem elrendezni őket. Vasari megmutattta a dicső elődök nagyságát és rajtuk keresztül a jelen páratlan tökéletességét. Műve őrzi eleven és művészi leírásokban azokat a műalkotásokat is, amelyeket az idő vagy a sors kegyetlenségéből ma már nem láthatunk, vagy amelyeknek még emlékéről sem tudnánk. Ezek az Életrajzok a történelem ama korának hiteles atmoszféráját árasztják, amelyben az Ember magára talált és minden aktusában ünnepelte önmagát, a világot, amelybe beleszületett és a Teremtőt, aki létrehozta. Az Életrajzoknak köszönheti valóban sok művész, hogy elevenen és emberi közelségben jutott el az utókorhoz.