A kényeskedők

Moliére az eleven valóságba markolt, amikor A kényeskedőket megírta. Nemcsak legnagyobb, hanem legférfiasabb írója is korának. Racine az elasszonyosodott irodalom nagyja, nincs egyetlen hőse és szerelmes embere, aki meg tudná botránkoztatni a finom lelkű és kényes fülű társaságot. Moliére az egyetlen nagy író, aki síkra szállt az elasszonyosodás ellen s ezzel a darabjával megtalálta igazi útját. A kényeskedők előtt két vígjátékot írt csak Moliére: a Szeleburdit és a Szerelmi perpatvart, mulatságos, kedves darab mind a kettő, de nem igazi megnyilatkozása Moliére géniuszának. De A kényeskedők már törvényes gyermek. Eleven, ötletes, kacagtató vígjáték, amely nem riad vissza az olasz komédiák durva fogásaitól sem. De a természetesség szólal meg benne, ugyanaz a természetesség, mellyel Petőfi Sándor harcolt Ferenc császárék ellen. A józan ész, az egészséges, ép elme hangos kacagása ez az eltévelyedett, ferde ízlés felett, s ezért tudott ez a kis vígjáték megbirkózni súlyos és hosszú századokkal. Hatása a maga korában rendkívüli volt. 1659. november 15-én adták elő­ször Párizsban. Cid óta darabnak ilyen sikere nem volt - írja lelkes utószavában fordítója, Hevesi Sándor.