Az örökül hagyott hit

Emlékszem, egyszer együtt feküdtünk az ágyon, a televízióban egy Jézusról szóló mese ment. Mint mindig minden ténykedését abbahagyott, hogy minden figyelmét a mesének szentelhesse. Én pedig kiejtettem a számon azt, hogy ha van Isten, miért enged ennyi szörnyűséget itt a földön? Komolyan rám nézett: Anya, kérlek, ne mondd még egyszer, hogy nincs Isten! Hangja nyugodt maradt. Elérkezettnek láttam az időt, hogy elbeszélgessek vele: Kicsim, akkor magyarázd el nekem, miért adta ránk Isten ezt a betegséget? Magam is meglepődtem, miért a kilenc éves gyermekemhez intézem a kérdést. Azért, hogy tanuljunk, anya! kulcsolta össze két kis kezét. De mit kell ebből megtanulni Kicsim? keltem ki magamból. Erre neked saját magadnak kell rájönnöd! Minden ember azért érkezik ide, kivétel nélkül mutatott körbe. Megmerevedtem. Ezek a szavak, az a nyugalom, ami a szavaiból áradt, nem egy kilenc éves gyermek szavai voltak! Egy darabig nem is hoztam fel a témát. Míg én magamban százszor megkérdőjeleztem Isten létezését, gyerekem csendben tűrte a rá kiszabott sorsot.