Végzetes átváltozás

,,Legszívesebben elfutottam volna, hátra se nézve. Ugyanakkor tudásvágyam és kíváncsiságom vitt előre. Közelebb léptem, hogy a fáklyák fényében jobban szemügyre vegyem a foglyot. Testét ezernyi karcolás és seb borította. Jól látszott rajta, hogy lóhoz kötve vonszolták odáig. Sebeiből valamiféle kék anyag folyt, mely átitatta ruházatát. Ez lehetett a vére. Kitapintottam nyaki ütőerét. Már alig lehetett érzékelni pulzusát. Tudtam, nem sokáig fogja húzni, hamar véget érnek kínjai. A halál oka pedig, a rengeteg vért látva nem volt kétséges. - Nem értem én ezeket az embereket. - suttogtam dühösen, mintegy magamban, hisz aligha hallhatta bárki szavaimat. - Nem elég nekik, hogy elfogták és megkötözték... Rosszabbak, mint az állatok... Hogy lelhetik ilyesmiben az örömüket? Ebben a pillanatban a fogoly váratlanul megmozdult. Rémülten ugrottam hátra. És akkor... sebei a szemem láttára elkezdtek begyógyulni. Döbbenten néztem, ahogy lassan rám emelte különös, rémisztő tekintetét, mely smaragdszínben tündökölt. Pupillái résnyire szűkültek. Biztos voltam abban, hogy nem érti szavaim, de beszélni kezdtem hozzá, leginkább azért, hogy önmagamat nyugtassam. - Nem kell félned. Nem foglak bántani. Csak megvizsgállak, mert még sosem láttunk ilyen lényt korábban. - És a vizsgálat része volt az is, ... hogy hány mérföldet bírok ki élve, ... ha lóhoz kötve vonszolnak? - tette fel váratlanul a kérdést, arcán halványan gúnyos mosollyal."