A testidomár

Különös meglátása lehet egy elmeorvosnak a világról és az ebben cikázó jelenségekről - legyenek ezek természeti vagy az ember természetéből fakadó jelenségek - főleg, ha ezeket a víziókat elbeszélések, novellák formájában le is tudja papírra vetíteni. Különös látásmódja van az életről: ez egy part, ami meredek vagy lankás, stabil vagy ingoványos, benépesedett vagy kihalt, dagály- vagy apálykori. Lényegében egy jelentősége van: hogy miként sétál át vagy bele ebbe a partba az ember, miként éli ezt meg és milyen lábnyomot hagy maga után. Hiszen gondoljunk csak bele, hány meg hány nyomot követünk bele sem gondolva abba, hogy a mienk lehet a századik, az ezredik vagy éppen az utolsó, és megriadunk, ha arra gondolunk, hogy az a hely, ahol éppen járunk, az valaha - nem is olyan régen még - az óceán feneke volt. Ezek a novellák mind ebből az élményből születtek, s azon a keskeny és homokos mezsgyén játszódnak, ami hol a földé, hol a vízé: a mindig változékony, az épben is sérült és a betegben is ép emberi elme partvonalán. Ezen a sávon közlekednek a kötet szereplői is. Mindeniknek megvan a saját kis története, amelyek egy másik dimenzióba repítik az olvasót még akkor is, ha úgy véli, ismeri ezeket az embereket, hallott már róluk, látta már őket valahol.