„Nem is kifli. Nem is kukac. Nem is bab, de nem is kavics. Kufli. Egy kufli sok mindenre hasonlít, és semmire sem. Pattog, mint egy gumilabda, pedig nem is az. Színes, mint egy nyalóka, pedig nem ehető. Van kicsi, van nagy. Van kövér és van sovány. Jönnek-mennek, sosem tudni, honnan hova...”

Kik azok a kuflik?

Színes és fakó, bohókás és szomorú, pattogós és lusta kis lények, akik sok mindenre hasonlítanak, és közben semmire sem. És éppen ettől különlegesek. A böngészni hívó képeskönyvekből árad a fékezhetetlen humor és a kimeríthetetlen fantázia.

A kuflikba mindenki észrevétlenül szeret bele. Ahogy egyre több különös kufli-információt szerzünk, már nem értetlenkedünk (annyit). A meséket imádják kicsik és nagyok: előfordul, hogy nem is a gyerekek kapnak kedvet előbb a könyvek lapozgatásához, hanem a szülők. De mi teszi ennyire szerethetővé és különlegessé a sorozatot? A történetek önmagukért beszélnek!

A könyvekben újra és újra találkozhatunk a hét felejthetetlen kuflival: Pofánkával, Valérral, Titusszal, Hildával, Fityirccel, Bélabával és Zödönnel, valamint az elhagyatott réten kószáló különös lényekkel, akiknek mindig akad néhány vicces megjegyzése a történethez! A mesék egyszerre bájosan álmodozósak, és tanulságosan logikusak. Minden mondatuk és fordulatuk pont olyan, mintha a gyerekek zabolátlan fantáziája szülte volna őket, igazi mesék ezek, a mese kedvéért.

3 éves kortól a család minden tagjának ajánljuk

Titusz vajon gumimatrac?

Régóta tudni szeretnéd a választ a legégetőbb kufli-kérdésekre? Most itt az alkalom! A legnagyobb kuflirajongók kérdezték Dániel Andrást.

Honnan jött az ötlet a történetre és a „kufli” elnevezésre?

Egy firkával kezdődött minden. Elég sokat rajzolok csak úgy, lefirkálom, ami éppen az eszembe jut. Egyszer rajzoltam egy furcsa, kukacszerű lényt, amit látva rögtön eszembe jutott a „kufli” név, ami a kukac és a kifli szavakból van összegyúrva. Ez megtetszett, és arra gondoltam, hogy ki kellene találni egy történetet, amiben ilyen lények szerepelnek. Az eredmény ismert…

Azóta szeretném tudni, mióta elolvastam az első kufli-könyvet: honnan jöttek a kuflik, és vannak-e még többen valahol?

Jó kérdés! Én annyit tudok erről, hogy a kuflik hosszú időn keresztül bolyongtak hontalanul a világban. Nem is akarok belegondolni, hogy mi lett volna velük, ha véletlenül Magyarországra tévednek az elhagyatott rét helyett… Lehet, hogy valahol messze-messze létezik (vagy létezett egykor) egy kufli-föld (Kuflisztán? Kuflónia?), amit valamiért el kellett hagyniuk, és az sem kizárt, hogy ezen a hét kuflin kívül más kuflik is élnek a világban. Ezekre a kérdésekre kitartó nyomozással bizonyára megtalálhatnánk a megfelelő válaszokat. De én úgy gondolom, hogy olykor izgalmasabb a titok, mint a biztos tudás – és ez így van a kuflik esetében is. Szívesen bízok ezt-azt az olvasó képzeletére is!

Van valami, ami nincs mindig a kufliknál, ha úgy adódik, hogy szükség lenne rá?

Én sem tudom pontosan, mi mindent rejt a kuflik feneketlen zsebe, de úgy gondolom, hogy nem nagyon adódhat olyan probléma, amire ne találnának valami zseb-megoldást. Több olyan új kuflitörténet is van, amelyből mindenféle különös zseb-bigyójukra derül majd fény.

Mikor sírnak a kuflik?

Olyat nem állíthatok, hogy a kuflik sosem szoktak sírni, hiszen biztos, hogy néha velük is történik valami szomorú. Mégis azt hiszem, elég ritkán törik el náluk a mécses. Egyrészt mert az elhagyatott rét alapvetően elég vidám hely, másrészt mert nem hiszem, hogy a kuflik bármiből túl nagy ügyet csinálnának. Könnyen túlteszik magukat sértődésen, csalódáson, megbántottságon meg a többi hasonló, sírásra késztető érzésen.

Hétéves fiam azt kérdezi, hogy a jóbogyó csak úgy jó, ahogy a finomfőzelék finom? Mert ha az is becsapás, akkor sosem kóstoljuk meg!

Hát igen, vannak ilyen átverések (például a szépapám sem biztos, hogy szép volt…), de a hétéves érdeklődőt megnyugtathatom: a jóbogyó tényleg jó, hiszen a kufliknak máskülönben eszük ágában sem lenne telente tonnaszámra tömni magukba. Úgy gondolom, ha ennivalókról van szó, a kuflik ízlésében bátran megbízhatunk!

Érdekelne, hogy Zödönnek van-e tetoválása. Mert feltételezem, hogy van.

Ez is érdekes kérdés, amire a választ én sem tudom biztosan. De magam is elképzelhetőnek tartom, hogy Zödönnek van tetkója. Hogy biztosan kiderüljön, majd írok egy olyan történetet, amiben le kell vennie a trikóját – akkor minden kiderül!

Mindent a kuflikról

Hol találkozott először a kuflikkal Dániel András? Miért szeretik a gyerekek a kuflikat? Mit üzennek? És milyen hangon szólalnak meg? Sok-sok kulisszatitkot árult el nekünk Scherer Péter, a kuflik hangja és Dániel András, a szerző!

Világszenzáció!


A kuflitörténelemben először: egyetlen izgalmas egybefüggő történet két részben!

A kuflik és az elveszett folt

Zödön egy tavaszi reggelen épp lehajol a kedvenc virágjáért, amikor egyszer csak RECCS! -- kiszakad a nadrágja! Most mi lesz?

A kuflik azonnal törni kezdik a fejüket a megoldáson. Természetesen rengeteg ötletük van, de valahogy egyik sem az igazi, és a nagy próbálkozásban egyszer csak Zödön szeretett rózsaszín foltja is eltűnik! Csakhogy folt nélkül Zödön úgy érzi magát, mint... mint... mint vadsóska levél nélkül! Nincs más hátra, a kuflik elindulnak, hogy foltravalót keressenek valahol az elhagyatott réten...

Segíts Zödönnek megkeresni az elveszett foltot, és nézd meg a legnagyobb kuflirajongók rajzait a legújabb részben!

A szerzőről

Valószínűleg nem könnyű első nekifutásra könyvet írni, de másodszor, és pláne harmadszor elővenni ugyanazokat a karaktereket még nehezebb lehet. Nem lehet elsütni ugyanazokat a poénokat, de nem szabad teljesen elszakadni az előző mesék sémájától sem. A jó alapanyag azonban már félsiker, s ha a szerző meg tudja találni a megfelelő arányt a régi és az új ötletek között, nyert ügye van – Dániel András erre az egyensúlyra tökéletesen ráérzett.

Fotó: Szöllősi Mátyás

Sokoldalú grafikus, aki újságok, magazinok címlapjától kezdve gyerekkönyvekig sok mindenhez készített már illusztrációt. Mindemellett elismert festő, számos egyéni és csoportos kiállítása volt. Infografika, plakát és könyvborító egyaránt szerepel a repertoárján.

Írói munkássága ifjú korára nyúlik vissza, ám a képzőművészet előtérbe kerülésével az háttérbe szorult. 2012-ben jelent meg első önálló kötete, a Matild és Margaréta a Pagony Kiadónál. Egyedi, különleges humorú meséket ír. Olyanokat, amelyek a gyerekek mellett a szülőket is megszólítják. 2012 óta sorra jelennek meg gyerekkönyvei, amelyeket általában egy személyben ír és illusztrál. Igazán ismertté a Kufli-sorozat tette, amelyből rajzfilmsorozat is készült, és ami mára megérett arra, hogy PhD-dolgozatok témája legyen, gyakorlatilag bármilyen szakterületen.

András szerint a kufliktól leginkább azt lehet tanulni, hogy nem érdemes túlizgulni a dolgokat, mindig mindenre adódik valami megoldás. Emellett persze azt is, hogy időnként pont a megoldást hajszolva bonyolítjuk agyon a dolgokat... Mindenesetre a kuflik nem stresszelik túl a dolgokat. (Nem úgy, mint a szerzőjük – vallotta be András egy gyenge pillanatában.)

Kicsibácsi és Kicsinéni, valamint A nyúlformájú kutya című kötetei Szép Magyar Könyv-díjat, a Mit keresett Jakab az ágy alatt? HUBBY Év Gyerekkönyve-díjat kapott.

Egy kupac kufli

↓ Egy kupac kufli, ami itt meg is vásárolható ↓

Interjú Dániel Andrással,
a kuflik atyjával

Dániel András rendhagyó gyerekkönyveket ír. Mondhatni különlegeseket. De hát milyen könyveket is lenne érdemes írni gyerekeknek, akik maguk is mind különlegesek? Mi is rendhagyó kérdéseket gyűjtöttünk össze számára, ő pedig különleges válaszokat adott.

Fotó: Szöllősi Mátyás

– Van pár megválaszolatlan kérdés, amelyek mindig izgattak a kuflikkal kapcsolatban. Például sok-sok furcsaságot esznek, de sosem látom, hogy innának. Nincs szükségük vízre? Vagy mi mást isznak?

– Hát ez jó kérdés! Jó példa arra, hogy időnként egy szerző sem gondol mindenre. Hát, lássuk csak... Mivel a kuflik egy elhagyatott réten élnek, ahol viszonylag kevés az egy főre jutó vízcsap, gondolom, esővizet gyűjtenek, vagy finom, lédús növényekből készítenek szörpöt, gyümölcslevet. Mivel a kuflik elég nagy ínyencek, ez utóbbi igencsak valószínű.

– Ha egy kufli életre kelne és neked lehetőséged lenne leülni vele meginni egy kávét, melyikükkel beszélgetnél el legszívesebben, és mit kérdeznél tőle?

– Bármit válaszolok erre a kérdésre, ettől kezdve állandóan azt fogom visszahallani az olvasóktól! Szóval a diplomatikus válasz ez lenne: természetesen mindegyikükkel boldogan meginnék egy kávét! Az őszintébb válasz viszont az, hogy igen, bármelyikükkel, de talán mégis Fityirccel a legszívesebben. Azt hiszem, az ő személyisége áll hozzám legközelebb. És hogy mit kérdeznék tőle? Hogy miként bírja elviselni ott a réten élve a többieket! Mert lássuk be, ennyi tudálékos, ugyanakkor lusta és falánk alakkal nem mindig lehet könnyű az élet!

– Az egyik kufli-könyvben mindenkiről kiderül, hogy mit gyűjt. Elárulod, hogy te mit gyűjtöttél gyerekkorodban?

- Nem vagyok gyűjtögető típus, de gyerekkoromban, mint mindenki más akkoriban, kártyanaptárakat gyűjtöttem. A suliban cserélgettük őket, és hatalmas paksamétákkal járkáltunk a szünetben, bizniszeltünk. A legmenőbbek a kínai háromdimenziós kártyák voltak.

– Lessünk bele egy kicsit abba, hogyan dolgozol. Vannak alkotók, akik rengetegszer újraírnak, -rajzolnak és -vágnak műveket… Te sokat formálod, gyúrod a nyersanyagot?

– Én viszonylag gyorsan írok, de utólag még sokat dolgozom a szövegeimen. Piszmogok szavakkal, százszor átírok mondatokat. Azaz elég hamar megvan egy nyers verzió, amit aztán újra és újra átjavítok, korrigálok, kiegészítek. Különösen, ha van rá időm...

– Mikor születnek a képeskönyveidre annyira jellemző, különféle lényektől származó kommentárok, kiszólások a történetekből?

– A kufli-könyvek esetében a kommentek a repülőktől és a kis élőlényektől rajzolás során kerülnek bele a szövegbe. Elvégre nekem is jár egy kis szórakozás munka közben, hogy ne unatkozzak!

– Vajon egy gyerekkönyvszerzőnek van névjegykártyája? És ha igen, mit ír rá?

- Nem tartozom korunk nagy névjegykártya-osztogatói közé. De van egy angol nyelvű névjegykártyám, amit egy könyvvásárra készülve csináltam még tavaly, mert szükségesnek tűnt, hogy legyen nálam efféle. Writer, illustrator – ez áll rajta. Meg egy ceruzán ácsorgó háromlábú hal, hogy mégse tűnjön túl komolynak a dolog.

– Végül két kérdés az És most elmondom, hogyan lifteztem című könyvedhez kapcsolódóan: a mese főszereplője liftes fiú akar lenni. Te ovis korodban milyen foglalkozást néztél ki magadnak?

– Ovis koromban leginkább ovis szerettem volna lenni. Rémisztő volt arra gondolni, hogy egy távoli napon majd iskolába kell mennem, a későbbiekről nem is beszélve. Aggodalmam egyébként nem volt alaptalan. Később egy átmeneti ideig leginkább Zorro vagy Winnetou szerettem volna lenni, majd valamiért megkomolyodtam, és egy ideig úgy képzeltem, hogy felnőttként majd régész leszek.

Fotó: Szöllősi Mátyás

– Nézzük a felhőtaxikat, amelyek bárhová elvisznek a világon. Ha most hívhatnál egy felhőtaxit, te hova indulnál vele?

- Az előző tél hosszú és szokatlanul hideg volt, úgyhogy valószínűleg valahová Dél felé. Irány a tenger! – mondanám a felhőtaxisnak.

A teljes interjú a Pagony blog oldalán olvasható el. Az interjú elkészítésében Somogyi László volt Dániel András tettestársa.