• Főoldal
• Szerzők

Hermann Hesse

Hermann Hesse 1877. július 2-án született Calw-ban (Württemberg) keresztény misszionárius család második gyermekeként. Szülei - észtországi születésű édesapja, Johannes Hesse, és francia származású édesanyja, Marie Gundert - több évig Indiában a Bázeli Missziós Társaságban[2] tevékenykedtek. A családban uralkodó szigorú vallásosság, a protestáns nevelés (sváb pietizmus), az intellektuális családi légkör és az India iránti rajongás (anyai nagyapja, Hermann Gundert neves orientalista, India-kutató volt) jelentősen befolyásolták Hesse kulturális fejlődését. Szintén nagy hatással volt gyermekkorára édesapja balti származása (Hesse szerint "egy fontos és hatásos tény"): az apa Bajorországban és Svájcban is idegen volt, soha nem vert gyökeret és "mindig mint egy nagyon udvarias, nagyon furcsa és magányos, nem megértett vendégnek" tűnt.[3] Édesanyja részéről a család a misszionáriusok nemzetközi közösségéhez tartozott, de francia-svájci anyja (és nagyanyja) is idegenek voltak a sváb kispolgári világban. A család 1881-ben Bázelbe költözött, ahol Hesse az Evangélikus Misszionárius Társaság internátusának tanulója lett. 1886-ban visszaköltöztek Calwba: Hesse a calwi latin iskola második osztályába került. 1891-ben a göppingeni latin iskola sikeres elvégzése után a maulbronni evangélikus teológiai szemináriumba küldték. Állami tanulóként le kellett mondania svájci jogairól, ezért édesapja 1890-ben megszerezte neki a württembergi államporgárságot. Hesse viszont nem tudta elviselni az iskola szigorú légkörét és 1892 márciusában megszökött a tanintézetből, ahonnan nem sokkal később kiutasították azzal az indokkal, hogy rossz hatással van a társaira. Hesse depressziós fázisba került, többször írt öngyilkossági szándékáról. Szülei a Christoph Blumhardt teológus és lelkipásztor vezette Bad Boll-i intézetbe küldték, ahol 1892. májusában Hesse önygyilkosságot kísérelt meg. Az esemény után a 15 éves Hessét a Stuttgart melletti stetteni elmegyógyintézetbe küldték gyógykezelésre. Több hónapot töltött el itt, miközben értelmi fogyatékos gyerekek tanításában és kerti munkákban kellett segítenie. Hesse szüleitől, Istentől, a világtól elhagyatva és eltávolodva érezte magát; a család pietista vallási hagyományait egyre inkább álszentségnek gondolta. 1892-től a cannstatti gimnáziumba járt; 1893-ban sikeresen letette az egyéves vizsgákat, de tanulmányait mégis megszakította. Első könyvesbolti gyakornokoskodását három nap után abbahagyta. 1894 nyarától 14 hónapos műszerész-tanulásba kezdett a clawi Perrot toronyóragyárban, de a forrasztás és a csiszolás monotóniája miatt újra visszavágyódott az irodalom világába. 1895 októberében készen állt arra, hogy ismét egy könyvesboltban próbáljon szerencsét. Hesse már tízéves korában megpróbált mesét írni: Die beiden Brüder (A két testvér) című írását 1951-ben adták ki. 1896-ban jelent meg először verse - Madonna címmel - egy bécsi folyóiratban, további költeményei a Das Deutsche Dichterheim című versgyűjteményben kerültek kiadásra. Nagy hatással voltak rá az abban az időben olvasott német romantikusok, elsősorban Clemens Brentano, Joseph von Eichendorff, Ludwig Tieck és Novalis művei. Hesse 1899-ben Bázelbe költözött és egy antikváriumban kezdett dolgozni. Szüleit szoros barátság fűzte számos bázeli értelmiségi családhoz, így a fiatal Hesse egy szellemileg és művészileg intellektuális környezetbe került. Ugyanakkor lehetősége nyílt arra is, hogy utazásai és vándorlásai során visszavonuljon a társasági élettől és szabadidejét az írásnak szentelje. 1901 januárjában felmondott a könyvkereskedésben. Tavasszal teljesült egy nagy álma: két hónapra Olaszországba utazott, meglátogatta a legjelentősebb olasz városokat - Milánót, Genovát, Firenzét, Bolognát, Ravennát, Páduát és Velencét. Augusztusban a bázeli Wattenwyl antikváriumban kezdett dolgozni. Lehetősége nyílt egyre több vers és kisebb irodalmi írás megjelentetésére folyóiratokban, amelyekért honoráriumot is kapott. Ugyanebben az évben Berlinben megjelent a Schriften und Gedichte von Hermann Lauscher, Herausgegeben von H. Hesse, majd a Gedichte című verseskötete, melyeket a nem sokkal azelőtt elhunyt édesanyjának ajánlott. 1903-ban ismét Olaszországba utazott - ezúttal Maria Bernuollival, a híres tudós családból származó, fényképésznővel, akit később feleségül vett. Csakhamar felfigyelt Hesse írásaira a berlini S. Fischer kiadó tulajdonosa Samuel Fischer is: itt jelent meg 1904-ben az áttörést hozó Peter Camenzind című regénye. Az én-elbeszélő főszereplő - Peter Camenzind - elhagyja faluját és bejárja Európa nagyvárosait, hogy megismerje a világot. Csalódik a civilizációban és az élet értelmét a szeretetben találja meg. A hős Hermann Hesse megszemélyesítésének tekinthető: számos párhuzam állítható Hesse és a főszereplő között (például a regénybeli Peter Camenzind szereti a természet széségeit, szeret hegyet mászni és az elvonuló felhőket nézni; Camenzind korán elveszíti édesanyját - Hesse 25 évesen; Camenzind is olaszországi utazásokat tesz, akárcsak Hesse 1901-ben és 1903-ban; a főszereplőt is öngyilkossági gondolatok gyötrik stb.). A regény sikerének köszönhetően Hesse ettől kezdve szabadúszó íróként tudott dolgozni több újságnak (pl. Münchner Zeitung, Württemberger Zeitung). Ugyanebben az évben jelent meg szintén a S. Fischer Kiadónál két életrajzi műve: a Boccaccio és a Franz von Assisi és elkezdett foglalkozni távol-keleti - elsősorban indiai - teológiai-filozófiai szövegek tanulmányozásával, a hinduizmussal, illetve Buddha tanaival, valamint kínai tanokkal, melyek iránt szülei Távol-Keleten végzett misszionáriusi tevékenysége révén kezdett érdeklődni. Az irodalmi siker lehetővé tette, hogy Hesse 1904-ben feleségül vegye a nála kilenc évvel idősebb Maria Bernoullit és letelepedjen a Bodeni-tónál taláható Gaienhofenben. A házasságból három gyermekük született (Bruno festő, grafikus, Hans Heinrich dekoratőr és Martin fényképész lett). Gaienhofenben írta második elbeszélését Kerék alatt (Unterm Rad) címmel, amelyben gyerek- és iskolás kori, valamint továbbképzésének élményeit és tapasztalatait dolgozta fel (a könyv 1906-ban került kiadásra a S. Fischer kiadónál). 1907-ben csatlakozott a vándor költő és természetpróféta Gusto Gräserhez és elment az Ascona melletti sziklabarlangjába, ami később a "szent föld" lett számára. A vadonban élő remete tanítványának képe visszatérő motívummá vált a költészetében. Visszatérve a polgári életbe elsősorban elbeszéléseket és verseket írt. Következő regénye, a Gertrud (1910) egyfajta alkotói válságot mutat, maga Hesse évekkel később egy félre sikerült alkotásnak tekintette. A regény a világtól menekülő zeneszerző Kuhn és barátja, a kicsapongó életet élő bariton énekes, Heinrich Mouth történetét beszéli el: a sánta Kuhn a gazdag gyáros és zenekedvelő Imthor villájában megismerkedik Gertrud Imthorral, szerelmes lesz belé, operát ír a számára, amelyben Gertrud énekli a szoprán szerepet. Az opera férfi főszerepét Mouth kapja, aki végül feleségül veszi Gertrudot. Hesse az introvertált alkotóművész és az extrovertált előadóművész közötti különbséget tárja az olvasó elé. Házasságában is egyre több félreértés merült fel, ezért - hogy távolságot tartson - a svájci festővel Hans Sturzeneggerrel hosszabb útra indult Ceylonba és Indonéziába, ahol meglátogatta apja és nagyapja missziós tevékenységének állomásait is. Nem találta meg ugyan a remélt spirituális inspirációt, de ázsiai útja jelentősen befolyásolta későbbi irodalmi alkotásait (1913-ban megjelent az Aus Indien. Aufzeichnungen von einer indischen Reise - című, rövid útleírásokat, indiai jegyzeteket és verseket tartalmazó kötete). Hazatérése után a család 1912-ben Bernbe, éppen elhunyt barátja, a festő Albert Welti házába költözött, de a helyváltozás sem segített a problémákon: kudarcba fulladt házasságának történetét Hesse a Rosshalde című elbeszélésében írta meg. Az I. világháború kiszakította Hessét álmodozásaiból (Das Haus der Träume) és a jólétéből. Személyes, művészi és családi válságokkal teli idő kezdődött számára. Nem tudott tétlenül otthon ülni, miközben más fiatal írók vérüket ontották a fronton ("közvetlenül a hegyek mögött most lőnek és szúrnak"[4]), de hiába várta a behívót, ezért személyesen jelentkezett a német nagykövetségen önkéntesnek. Erős rövidlátása miatt azonban alkalmatlannak találták a katonáskodásra és a berni német nagykövetség fogolysegélyező szervezete szociális munkára küldte. Richard Woltereck zoológussal a "német hadifoglyok könyvtárát" vezette Bernben: az irodai munka mellett könyveket gyűjtöttek és küldtek a német hadifoglyoknak Franciaországba. Szintén a foglyok számára egy szórakoztató heti újság (Sonntagsboten für die deutschen Kriegsgefangenen) kiadásába kezdett és másfél évig ő szerkesztette a Deutsche Interniertenzeitung című lapot. Amikor egyre nehezebben lehetett könyveket szerezni, Hesse saját kiadójában saját magáról és másokról szóló elbészéléseket tartalmazó füzeteket nyomtatott ki. Hesse élesen elhatárolódott a hurrápatriotizmustól. Szenvedett a "gyűlöletorgiáktól" és a brutalitástól, ami az "általános szellemi értékeket megveti és bemocskolja".[5] Ennek ellenére megpróbálta a háború remélt pozitív oldalát is megfogalmazni: egy nagy erkölcsi felpezsdülésben reménykedett, ami "jót tesz a népek lelkének, tisztít és egyszerűsít" [6] és ami arra ösztönöz, hogy megváltoztassák a világ arcát. Hesse számos etikai-politikai cikket és nyílt levelet jelentetett meg elsősorban a Neue Zürcher Zeitung hasábjain és más német lapokban. Cikkeiben az egyén felelősségét és a nemzetek feletti kultúra összekötő erejét emelte ki. Az első, 1914. november 3-án megjelent O Freunde, nicht diese Töne (Ó, barátaim, ne ezeket a hangokat!) című írásában (Neue Zürcher Zeitung) a német értelmiségen belül elfogadott barát-ellenség ideológia ellen tiltakozott. Cikkével egy heves politikai vita középpontjába került: a német sajtó támadta, árulónak nevezte, gyűlöletleveleket kapott, régi barátai elfordultak tőle ( "1916-tól teljesen egyedül maradtam, a hazafik számára disznó, a forradalmároknak egy elmaradott polgár voltam." [7]). Nagy vigaszt jelentettek számára a francia író Romain Rolland elismerő és barátságáról biztosító sorai, valamint barátja, Theodor Heuss (Németország első szövetségi köztársaság elnöke) támogatása. Még nem csitult el teljesen a Hesse és a német nyilvánosság közötti konfliktus, amikor az írót egyéb sorscsapások mély válságba sodorták: 1916. március 8-án meghalt édesapja, az akkor három éves fia, Martin súlyos agyhártyagyulladást kapott, feleségén pedig egyre nyilvánvalóbbá váltak a skizofrénia tünetei. Az író idegösszeomlást kapott és pszichiátriai kezelésre szorult: hónapokig járt hetente egyszer Luzernbe Josef Bernhard Lang pszichoanalitikushoz (Carl Gustav Jung tanítványa), hogy tudatalattijának feltárásával felépüljön. Hesse régi barátjánál és mesterénél, Gusto Gräsernél talált menedéket. Gräser megtagadta a katonai szolgálatot, amiért csaknem kivégezték. Hatására Hesse életében nagy fordulat következett: az író, aki annak idején önként jelentkezett a frontra, ettől kezdve határozottan a háború ellen és a katonai szolgálat megtagadása mellett volt. Gusto Gräser profetikus alakját elemzéseiben és verseiben dolgozta fel: 1917 októberében három hét alatt írta meg a Demian című regényét, amelyben barátjának állít emléket. A könyv a háború után, 1919-ben álnéven - Emil Sinclair - jelent meg (S. Fischer kiadó), hogy "egy öreg nagybácsi ismert neve ne riassza el a fiatalokat".[8] C.G. Jung szerint a könyv hatása olyan, mint "egy világítótorony fénye egy viharos éjszakán",[9] Stefan Zweig szerint "egy csodálatraméltó bepillantás az ifjúság lélektanába",[10] Thomas Mann pedig lelkesen közli, hogy régen nem olvasott ilyen kitűnő kortárs irodalmat. A regényt a fiatal szerzőknek járó Fontane-díjjal tüntették ki, de miután Otto Flake 1920-ban leleplezte az igazi szerzőt, Hesse visszaadta a díjat és a regény ettől kezdve az ő neve alatt jelent meg.[11] Hesse a pszichoterápián kapott javaslat alapján, 1916-ban kezdett el foglalkozni a festészettel: az elkövetkezendő években csendéleteket, önarcképeket és tájképeket festett Engadinban és Bernben. Alkotásaihoz temperát, krétát és olajat használt. 1919-ben Hesse visszatért a civil életbe. Házassága teljesen szétzilálódott: feleségén súlyos elmebaj tört ki, de az író a gyógyulás után sem látott már közös boldog jövőt Mariaval. Feladták a berni lakást, a gyerekeket pedig barátoknál helyezték el. A nyomasztó terhet, hogy elhagyta családját, Hesse az 1919-ben megjelent a Klein und Wagner című elbeszélésben dolgozta fel, amelyben Klein hivatalnok attól való félelmében, hogy fény derül az elkövetett sikkasztásra, okirathamisításra és megőrül és a tanár Wagnerhez hasonlóan megöli családját, kitör a polgári életből és Olaszországba menekül. Az írásban Gusto Gräsertől való elválása tükröződik, hogy saját sorsának irányítója legyen. Hesse 1919 áprilisában - immáron egyedül - Tessinbe költözött: először egy kis parasztházban lakott a Locarno melletti Minusioban, aztán Sorengoban élt pár hétig, majd 1919. május 11-én a Luganotól nem messze található Montagnolába költözött, ahol a Casa Camuzzi nevű kastélyszerű épületben négy szobát bérelt. Az épületet a 18. században egy tessini építőmester készítette neobarokk stílusban. A lejtőről és a fölötte lévő sűrű erdős területről szép kilátás nyílt kelet felé a Luganoi-tóra, illetve a szemben lévő olasz lankákra és hegyekre. Az új környezet és az épület fekvése Hessét új írói és festői tevékenységre inspirálták: 1920-ban megjelent Klingsors letzter Sommer című elbeszélése és Bázelben (Basler Kunsthalle) kiállítás készült aquarelljeiből. Festményeit általában kirándulások során készítette, amelyek nemcsak Hesse természet iránti szeretetét, hanem a tessini vidéki kultúrát is tükrözik. A képek fia, Heiner gondozásában, vándorkiállítások alkalmával tekinthetők meg. 1921 egy újabb válságos és terméketlen év volt Hesse életében, ismét több pszichoanalitikai ülésen kellett részt vennie Jungnál, miközben a Sziddhárta. Hindu rege (Siddhartha. Eine indische Dichtung) című regényén dolgozott. Az elbeszélésben az indiai kultúra és bölcsességtanok iránti szeretete kerül kifejezésre. Akkori szeretője - később második felesége - Ruth Wenger inspirálta a regénybeli Kamala megformálására, akit a műben a Siddhartha arra kéri, hogy tanítsa meg a szerelemre. 1924-ben Hesse másodszor is megkapta a svájci állampolgárságot. 1924-ben feleségül vette Ruth Wengert, de az erotikus vonzódás és azonos kulturális érdeklődés ellenére, eltérő életcélok miatt, felesége kívánságára három évvel később elváltak. Az 1925-ben megjelent A fürdővendég (Kurgast) és az 1927-ben kiadott A nürnbergi utazás (Die Nürnberger Reise) című irónikus hangvételű, autobiográf elbeszélésekben, valamint Krisis című verseskötetében már kirajzolódik Hesse legsikeresebb regénye a A pusztai farkas (Der Steppenwolf, 1927) - Hesse számára "egy aggodalmas figyelmeztetés" a közeledő világháborúra, amit az akkori német nyilvánosság csupán kinevetett, sőt a regényt betiltották a háborús helyzetről alkotott véleménye miatt. A regény az öregedő Harry Haller - Hermann Hesse alteregója - lelki válságát mutatja be, feljegyzéseiben követi nyomon az önmegismerés útját. Hallerben egyszerre több személyiség él: egy, a polgári élethez illeszkedő, környezetétől szenvedő emberi lélek és egy sajátos eszményeket kergető, halhatatlanságra törekvő magányos farkas démoni lelke. A két oldal állandó harca Hallert megakadályozza művészi fejlődésében, nem tudja magát érvényesíteni, és öngyilkosságon gondolkozik. Egyetlen kiút a két lélek kibékülése, a felismerés, hogy az ember számos erőt, lehetőséget rejt magában, önerején múlik, mivé lesz. A gyógyuláshoz vezető úton a humor és a nevetés lesz a legfőbb eszköz. A pusztai farkas jelentősen hozájárult Hesse világhírnevéhez, de megítélése ellentmondásos volt. Voltak, akik elutasították és igyekeztek kitiltatni amerikai könyvtárakból szexuális perverzió hirdetésére vagy kábítószerélvezet propagálására hivatkozva [12],[13] mások - főleg irodalmi körök, majd az 1960-as és 1970-es évek hippimozgalma - lelkesen fogadta. Számtalan nyelvre lefordították és filmet is készítettek belőle. 50. születésnapjára barátja, Hugo Ball szerkesztésében megjelent az első Hesse-biográfia. 1930-ban megjelent az 1927-1929 között írt Narziss és Goldmund (Narziß und Gold und). A regény a középkorban játszódik és a két főszereplő - a kolostori iskolában kisegítő tanárként dolgozó, aszkéta életet élő Narziß és a tanuló Goldmund - barátságáról szól. A könyv nem talált lelkes fogadtatásra az olvasók között és nem is nyomtatták újra, mert Hesse nem volt hajlandó kihagyni belőle a pogromot leíró részt. 1931-ben Hesse elhagyta a Casa Camuzziban bérelt lakást és nem messze onnan egy új, barátja Hans C. Bodmer által épített házba költözött, amelyet vörösre festett falai miatt Casa Rossa-nak (piros ház) neveztek. Hesse harmadszor is megnősült: az osztrák származású művészettörténészt Ninon Dolbint vette feleségül, akivel élete végéig együtt maradt. 1931-ben kezdett vázlatokat írni utolsó nagy művéhez, Az üveggyöngyjátékhoz (Das Glasperlenspiel), amely 1943-ban Zürichben jelent meg teljes terjedelmében (Németországban továbbra sem adták ki írásait). A regény egy pedagógiai utópia, amely 2200-ben egy képzeletbeli tudósállamban, Kasztáliában játszódik: a regény hőse a világ erkölcstelensége elöl menekülve megalapítja az Üveggyöngyjáték Rendet. A tudósállamban az üveggyöngyjátékosok teljes elszigeteltségben élő szerzetesi rendje különleges játékot fejlesztett ki, amely a tudomány, a szellem és a tiszta művészet csúcsát foglalja magában. Josef Knecht, a tudósállam nagy tekintélyű játékmestere fölismeri a játék öncélúságát és a valóság felé fordul: a játék puszta művelése helyett a gyerekek nevelését választja. A Suhrkamp Kiadó tulajdonosa, Peter Suhrkamp Hesse regényének kiadásához kérelmet nyújtott be a Német Kulturális Minisztériumhoz, de kérelmét visszautasították (Németországban csak 1946-tól lettek ismét nyomtathatók Hesse művei). Hesse aggoddalommal figyelte a nemzetiszocialisták hatalomra jutását Németországban. A maga módján megpróbált szembeszállni a németországi fejleményekkel: már korábban számos könyvkritikát írt a német sajtótermékekben, ezúttal egyre többször felszólalt a zsidó, illetve más, a nemzetiszocialisták által üldözött, emigráns szerzők érdekében. Az 1930-as évektől már egyik német lap sem vállalta Hesse cikkeinek közlését. 1934-ben belépett a Svájci Írószövetségbe, hogy ezen keresztül több segítséget tudjon nyújtani a száműzetésben élő német íróknak és házában is számos Németországból kiutasított szerzőt vendégül látott (Thomas Mann, Bertold Brecht, Kurt Wolff). Hesse - bár nem tudott róla - hosszabb ideje leukémiában szenvedett; halálát agyvérzés okozta. A Montagnola melletti Gentilinoban, a Sant'Abbondio temetőben temették el.

Rendezze a listát:

Cím

Szerző

Népszerűség

Ár

Kiadás éve

102050100  elem / oldal

• 
• Elfelejtette jelszavát?
• Regisztráció

• Kérjük, adja meg email címét:
• 
• Belépés
• Regisztráció

Legkeresettebb kifejezések: agatha christie   alkonyat   angol   barbie   bartos erika   coelho   dan brown   darren shan   disney   english   fantasy   harry potter   jane austen   karácsony   kutya   micimackó   müller péter   naptár   new moon   spanyol   star wars   stephen king   Stephenie Meyer   szerelem   thomas   true blood   twilight   versek   világ   vámpír