Dr. Shirin Ebadi: Szabadnak születtem
Nem mondanám, hogy kellemes, üdítő olvasmányélmény a Szabadnak születtem. Magamon is tapasztalom, be lehet sokallni a nehéz, gyötrelmes, igazságtalan történetektől, amik körülvesznek, ha tehetem, és könyvek elolvasásához épp nem feladat köt, mostanában olyanokat keresgélek a polcomon, amiken nevetni is lehet, könnyűek, bíztatóak.
Mondjuk az igaz, Shirin Ebadi története bíztató. Mégiscsak az van, hogy győz a jó, de egy olyan térben, ahol előtte nagyon sokat szenved, bír ki, áldoz be és veszít el. Mindig foglalkoztat a kérdés, mitől van az, hogy egyes emberek nem engednek a nyomásnak, nem választják a könnyebb, némi önfeladással járó utat, hanem teljes magabiztossággal beleállnak az igazságukba és csakis annak mentén haladnak. Nem is kell feltétlenül emberjogi problémákat néznünk, vegyünk békeidős példákat – miért teszi bele az egyik pék a legjobb alapanyagokat a kiflibe, amikor a többiek silányabból dolgoznak és lám, elfogy az is. Miért képes egy nővérke, megalázó kórházi körülmények között is a maximális emberséggel dolgozni, ha a feléért is hálásak lennének már elcsüggedt betegei. Honnan talál újra és újra erőt magában egy tanár, hogy a legnagyobb empátiával viseltessen a gyerekek felé, amikor irányába kevés empátiát, megbecsülést mutat a szakmai környezet? Miért dönt valaki úgy, hogy felveszi a szemetet, ha körülötte mindenki csak eldobja.
És akkor tessék, itt van ez az asszony, Dr. Shirin Ebadi, aki a harcot veszi fel, olyan emberekért, akiket hatalmi eszközökkel eldobnak. Egy kitartó, sokat tanult nő, aki nemcsak a teheráni bíróság vezetője, de egész Irán legelső női bírója lett. Egészen addig, amíg az 1979-es iráni forradalom utáni az iszlám tiltásaira hivatkozva, női tisztviselőként le nem fokozzák. Évekig praktizálni se engedték ügyvédként, később viszont híres lett mint kitartó aktivista, emberjogi ügyeiért, ingyen vállalt munkáiért, amikkel politikai okokból megfélemlített, kisemmizett vagy akár meggyilkolt ellenzékieket védett.
Ebadi két gyerek anyjaként állandó fenyegetettségben élt, természetesen rokonainak életét is pokollá tette a hatóság. Kádméretű magánzárkákban eltöltött napok, vagyonok elkobzása, halállal való fenyegetés, tőrbe csalt és megzsarolt, megkínzott férj. Mindezekkel párhuzamosan aktív politizálás, jogvédelem vagy éppen eltussolni próbált gyerekgyilkosságok utáni nyomozás.
Fordulatokban gazdag élet és könyv, nemcsak szakmai értelemben, de a magánélet vonatkozásában is erős próbatételekkel. Olvasmányos, mégse könnyű olvasni, és folyton felveti a kérdést, meddig érdemes elmenni az igazságért, mennyi szenvedést kell vele együtt közvetlen környezetének is kibírnia, arányban vannak-e ezek a dolgok, és hogy vajon ez mindig ilyen, hogy egy nagy egyetemes lépésért a privát nyugalommal, boldogsággal kell megfizetni. Hogyan egyeztethető össze a hit és ambíció az anyaszereppel, meddig tart felelősségünk egy ügyért, elég indok-e abbahagyni, ha a testvérünket vegzálják, ha retteg a gyerekünk, ha minden, ami keretezi az életet, ránk omolhat.
Túl lehet élni, ez a könyv válasza, mert ma már Ebadi Londonban dolgozik, jogvédő munkájának vannak eredményei, történetét megismerte a világ és Nobel-békedíjjal jutalmazta. Egyetemekre hívják előadni, és könyveit számos nyelven olvassák.
Jó érzéssel fogják önök is, mert a dilemmára egyértelmű választ ad, iszonyú fölénnyel és gátlástalan harcmodorral szemben is – ezek ismerősek? – van olyan, hogy nyerni tud a jó.
Winkler Nóra
Kulturális újságíró, néha könyvíró, árverésvezető. E téren szívügye és büszkesége a Bátor Tábor évenkénti jótékonysági aukciója. Olvasás nélkül nehezen lenne meg, ötévesen kezdte a János vitézzel, a szenvedély iskolai magyarórákon, egyetemen az amerikai írók műveiben való elmélyedés során csak fokozódott. Ha lakótereket kell felidéznie, a könyvespolcok képe, hogy melyik cím melyik mellett volt, tisztán beugrik neki. Hálás, hogy munkája legjava kedvtelés, tudta, hogy kulturális területen fogja jól érezni magát. Rádiózott és tévézett, szeret interjúkat készíteni és beszélgetéseket vezetni. Kortárs magyar írókkal különösen, mert pár éve legfontosabb elismerésükkel, az Aegon Művészeti Díjjal dolgozik.
A Nóra polcán könyveket ajánlok – frisseket, még csak előjegyezhetőket, bestsellereket, delikát darabokat, régi nagy kedvenceket. A könyveket párosítom képekkel, festményekkel, fotókkal, mindig olyat keresek, ahol szépen összekapcsolódik művészet és irodalom.
Shirin Neshat: Soliloquy, 1999, részlet a tizenhét perces filmből
Neshat Iránban született és apja kifejezett kérésére tizenhét évesen Amerikába ment, hogy művészeti tanulmányait ott végezze. Amikor évekkel később visszament hazájába és szembesült azzal, hogyan alakult át a király elüldözésével végződött iráni forradalom, majd Khomeini ajatollah tízéves vezetése alatt, sokkolták a változások. A világi, sőt meglehetősen nagyvilági élet – ami korábban teljesen természetes volt – helyett tetőtől talpig csadorba rejtett nők képe fogadta. Shirin ekkor kezdte készíteni a filmjeit, fotósorozatait, melyeken két kultúra, két világnézet, kétféle erős értékrend ütközik, vizsgálva, lehet-e párbeszéd köztük, illetve mi az ára annak, ha nem. A világhírűvé vált életműnek gyakorlatilag védjegye a csador, a munkákat fontos nagy múzeumokban, művészeti vásárokon, magángyűjteményében lehet látni. Ez a kép egy videómunka részlete, amit párhuzamosan vetítenek két, szemben álló falra. Egy nő utazását látjuk, egy közel keleti és egy nyugati városban. Neshat a főszereplő, és amikor az egyik jelenetben aktív, a másikban nyugodt, szemlélődő, a kamerába néz, mintha másik énjét figyelné.
