Lóháton, fegyverben

Történelmünk egy - számunkra már kissé homályos, mitikus ködbe burkolódzó - meghatározó töredéke új életre kelt a XX. század végére. A halottaiból feltámadó „lovasíjászat" új legendákat hozott a világra. Az egykori katonai nagyhatalmak rettegett fegyvereseiről a történetírói (régészek, történészek, had- és művészettörténészek, nyelvészek, zenészek, dalnokok, költők stb., de maguk a XX. század végének „harcosai" is...) újfent csodálatos regéket fogalmaznak. Komoly és - bizonyára jó szándékú, de - komolytalan kutatók próbálják láttatni az érdeklődőkkel a letűnt korok élettel és halállal manipuláló hőseit. A különböző kutatási területek közötti információáramlás viszont általában sajnos nem jön létre, és a nekem gyakorta szegényesnek, hiányosnak vagy éppen hibásnak tűnő elképzelések mindegyikéből hiányzik a kellő mértékű gyakorlati tapasztalat. Az egyébként rendkívül értékes munkát végző és kiváló eredményeket felmutató szaktekintélyek e haditechnika bemutatásának tárgyában a legnagyobb tiszteletünk ellenére is dilettánsnak bizonyulnak. Legtöbbjük életében nem ült még lóháton, nem fogott használat céljából fegyvert a kezébe. Nem készített el semmilyen használati tárgyat, sohasem próbált állatokat megtanítani az életben maradásért folytatott együttműködésre. Nem is vadászott még. Sem állattal, sem fegyverrel, vagy anélkül, sem lóháton, sem gyalog. Városi vagy elvárosiasodott emberek lévén, már a természetet sem igen ismerik. Életmódjuk és ismereteik forrása lényegesen eltér az általuk bemutatni próbált emberekétől. Fiatal tudományuk szubjektív lencséjén keresztül nem képesek azokhoz hasonló szemmel látni a világot. Emiatt a "hagyományosan" képzett elméleti szakemberek általában képtelenek fogalmat alkotni mindarról, ami e könyvnek tárgya lesz.