Ónix

Nem csalódtam egy cseppet sem! Az események eszméletlen gyorsan pörögnek! A könyv magával ragad. Mindenkinek csak ajánlani tudom!

Meg kell említenem, hogy talán az év egyik legjobb könyve volt? Nem hiszem. Aki elolvasta az Obszidiánt, azt már úgysem kell győzködni, aki pedig esetleg még nem tette, az nagyon gyorsan fogjon hozzá az első kötethez . Nem is baj, ha feleleveníted a történteket, mert a két rész között alig telik el valami idő, és az írónő nagyon ritkán és nagyon felületesen tér vissza az Obszidián eseményeire, nem magyarázza azokat hosszasan. A fülszövegből már rengeteg mindent megtudhatunk, például, hogy Daemon már teljesen máshogy viszonyul Katyhez, és ez egy újfajta (szerintem sokkal jobb) hangulatot ad a második regénynek. És igen, ha eddig valami hihetetlenül furcsa véletlen folytán nem sikerült volna belezúgnod Daemonbe, ez most visszavonhatatlanul meg fog történni. Gondolom, nem én voltam az egyetlen, aki már az Obszidiánnál sejtette, hogy Dawson valamilyen formában még szerepet fog játszani az események alakulásában. Amint megemlítették a lányok az iskolában, amint Dee is beszélt róla Katynek, már várható volt, hogy megjelenik majd a figurája. Azt természetesen nem árulom el, egész pontosan hogyan, de az utolsó oldalig izgulhattok rajta. Elolvastam az utolsó sort, mohón lapoztam tovább, és amikor a következő oldalon középen nagy betűkkel megláttam, hogy "ajándék részlet Daemon szemszögéből", majd felrobbantam. Kell még! Nem lehet vége! Most komolyan, hogy lehet ennyire a tudatlanság határán hagyni az olvasókat a következő rész megjelenéséig?! Az utolsó oldalon hoz egy hihetetlenül és eszméletlenül nagy fordulatot, ami ha vártál, ha nem, még napokig nem fog kimenni a fejedből, és folyamatosan gondolkodsz majd rajta. Voltak nagyon vidám és vicces, de igazi, szívszorító pillanatok is. Sokszor a sírás kerülgetett, és volt néhány oldal, amikor még az egyik legunszimpatikusabb szereplőt is iszonyatosan megsajnáltam. Az egyetlen dolog, amit kicsit hiányoltam, az Dee jelenléte volt. Persze, ugyanúgy voltak meghatározó, egyszer egy túlságosan meghatározó és komoly következményekkel járó közbelépése is, de sokkal kevesebb szerep jutott neki az Ónixban, mint az Obszidiánban. Nagyon lehet szegényt sajnálni, hihetetlen dolgokat kell elszenvednie, és mi eközben még az okokat is tudjuk. Egyszer megnyugodhatsz, hogy minden rendben vele, boldog, aztán megint nem, de az utolsó fejezet egy kicsit megnyugtat ebből a szempontból- vagy éppen felkavar. Komolyan mondom, egyszerűen ezt nem lehet leírni. Számítottam a végén arra a fordulatra, de mégis, most, hogy nem tudunk semmit, megőrjít a tudat, lehet, hogy nekiállok angolul a következő résznek, pedig szeretem kivárni a magyar megjelenéseket... Így a végén, összefoglalva az egészet leírhatom az általános szöveget: nem fogod megbánni, nem fogod tudni letenni, imádni fogod, "könyörögsz majd a folytatásért", és satöbbi, satöbbi. Hozzá kell tenni, hogy ez mind igaz is, én mégis mást emelnék ki. Az írónőt. hihetetlen és emberfeletti, amit csinál. Szeretnék ilyet írni, mint ő, de ebben az életben esélyem sem lenne. Nem sokaknak. Ha követitek őt valamilyen formában az interneten, ha láttátok a fényképét, szerintem egyből az jött le nektek, hogy milyen szimpatikusnak tűnő nőszemély. nekem egy személyes észrevételem, hogy nem volt a könyvek végén köszönetnyilvánítás. Én igazából utálom a több oldalon keresztül történő ömlengéseket. Nem azt mondom, van, amikor tényleg megvan a helye, és köszönetet kell mondani mindazoknak, akik bármilyen formában hozzájárultak a megjelenéshez, bár az olvasók nagy része úgyis átugorja (én azért meg szoktam próbálni végigolvasni, csak a neveken szaladok át nagyon gyorsan). Nekem az a véleményem, hogy ez bőven elég egy könyvsorozat végén. Ne értsetek félre, semmi bajom azokkal, akik ezt minden könyvnél megteszik, a szívük joga, és egyáltalán nem ítélem el őket, vagy nem mondom azt, hogy ez rossz dolog lenne, számos kedvenc íróm ír többoldalas köszönetnyilvánítást, és felsorolja a fél családját, a kiadó kilencvenkilenc százalékát, sőt, egész gyakran még a macskáját is. Ezzel semmi baj nincs Csak azért hoztam fel, mert számomra egy meglepetés volt, és egy kicsit még szimpatikusabb lett számomra azzal, hogy valamelyest kilóg a hosszú sorból.