Az amerikai irodalom története

Amerikai irodalomtörténet Kezdetben volt a Kardos László, Sükösd Mihály, Országh László által írt áttekintés. Abádi Nagy Zoltán 1995-ös munkája 50 író hetven könyvét elemzi, noha a figyelmet érdemlő írók száma könnyedén rúghatna 150-re. Több komoly tollforgató a sutkán élesítheti az eszit, ha számot akar vetni egy olyan ország irodalomtörténetével, ahol pl. 1998-ban ötvenhatezer könyv jelent meg. A korábbi kísérletekből óhatatlanul kimaradt, pl. Salinger, aki az utóbbi időkben nem publikált, noha az amerikai író fogalmát a hetvenes években a Zabhegyező testesítette meg. Abádi Nagy Zoltán kihagyta Kerouacot, Carson McMullerst, pusztán azért, mert a monográfia időszakában ár nem éltek, de kimaradtak azok is, akik már nem publikáltak. Az Abádi által készített, egyébként nívós összeállításból fájdalmasan hiányzik Gore Vidal, Susan Sontag, James Jones, Erica Jong , Tom Wolfe, Hunter Thomson, Paul Auster neve. Mindenesetre Abádi Nagy Zoltán hatszáz oldalas teljesítményét nem lehet megkerülni az amerikanisztikában, s még inkább igaz ez a Bollobás Enikő munkájára, mely közel kilencszáz oldalon teszi ugyanezt. Két magyar szakos diplomával a zsebemben is meg kellett értenem, hogy ez begy új szakma, ismeretterrénum, melynek én még az alapjait sem ismerem biztonsággal föl. Nem hallottam ugyanis a néger reneszánsz, a deep image, szürnaturalizmus fogalmát sem, nemhogy tartalmukat ismerném. Ez a bődületesen teljes, összetett munka az amerikai indián szóbeliségtől kezdve tárgyalja az USA területén létrejött irodalmat, kezdve a puritán narratívákkal, jeremiádokkal, s modern drámaírók zárják a sort, mint Albee, Sephard, Savid Manet. Bollobás Enikő nagy figyelmet szentel az amerikai felvilágosodás irodalmának, azoknak, akik nem voltak az adott korszakban felvilágosultak. Gyönyörű esszé szól az amerikaiasság megjelenési formáinak. Itt kell megjegyeznem, hogy eddig, homályosan a knickerbocker kifejezést valami homályos, de a cipőpucolással szoros kapcsolatba hozható fogalomként gondoltam el, s nem úgy fogtam fel, mint az amerikai irodalom egyfajta irányzatát, mely képviselőinek agglegény voltát hangsúlyozza. Aztán következik az új-angliai transzcendentalizmus (Emerson, Thoreau, Whitman, Melville). Külön fejezet szól a polgárháború alatti, majd az azt követő irodalomról (Dickinson, Henry Adams, Henry James, Mark Twain). Külön terület jut az amerikai modernitás megjelenésének. Különös, de indokolt, hogy Bollobás Enikő elkülöníti a fehér férfiak kanonikus prózairodalmát a harlemi nőíróktól, s a női énkonstrukciók változataitól. A posztmodern és a minimalizmus zárja a művet, amit a már említett amerikai dráma fejezete zár le. Tessék kicsit megkapaszkodni a kezükbe eső szilárd tárgyba: ugyanis a felhasznált irodalom jegyzéke 57 oldalra rúg. A név, cím, és tárgymutató is több mint ötven oldalas. Most aztán megkaptuk a magunkét, amiről azt hittük: valami Amerika, az nem is biztos, hogy az. Hiszen ebben az országban zajlott le az irodalom legnagyobb forradalma az elmúlt húsz évben. Az amerikai irodalomtudomány az elmúlt négy évtized folyamán megváltozott: a hatvanas években még finom úriemberek (ritkán úriasszonyok) exkluzív klubjának számító tudományterület ma heves vitáktól visszhangzik, s megkérdőjeleződik minden, ami azelőtt magától értetődő és természetes volt. Nézzünk egy eklatáns példát. Elsősorban a multikulturalizmus -viták hatására került előtérbe az amerikai nemzet plurális, sokszínű és heterogén volta, míg a bőrszín, társadalmi nem, osztály és egyéb kritériumok alapján sokáig dominánsnak tekintett társadalmi csoportok elveszítették évszázadokon át őrzött központi helyüket. Sokáig úgy tűnt, hogy az irodalmi művekben csak a férfi hősök jelenhettek meg az egyetemesség, az egyetemes emberi hordozóiként, és csak a társadalom bizonyos csoportjai lehettek az amerikaiasság megtestesítői: azok, akiknek ősei Európa fejlettebb országaikból vándoroltak ki, és akiket nem etnikumokként tartottak számon. Ezért mondható el, hogy a nemzet fogalmának kulturális értelmezését a domináns csoportok származása határozta meg. Ezt a társadalmi hatalmi viszonyokon alapuló nemzeti narratívát csak lassan váltja föl az ún. posztnemzeti narratíva, amely-a nemzet centrális magjának gondolatát elvetve és az amerikaiasságot az egykor marginalizált csoportok alkotásaira is kiterjesztve -a multikultúrális és multietnikus nemzetet az irodalomban is plurálisnak feltételezi. A szerző néhol mentegetőzik, miszerint műve a Borges-féle kínai enciklopédia felosztásához hasonlít, hisz, mint írja, ő az amerikai irodalmat nem egy feltételezett középpont felől közelíti meg. Külön örömömre szolgál, hogy stilisztikailag is nívós a kötet. Kifejezetten élveztem, amikor a szerző bebizonyította, hogy Benjamin Franklin az Irokéz szövetség alapgondolatát használta fel a föderalista alkotmány szövegének fundamentumaként, mint ahogy az is felejthetetlen, amikor az orális indián kultúra nagy szónokai között szerepelteti Fekete Jávorszarvast és a sziú Bolond Ló nevű törzsfőnököt. Néhol egy elhúzódó politológiai-irodalmi vitát összegez egy odavetett fél mondattal, mint pl. amikor azt írja, hogy egyes politikusok szerint a demokrácia az erdőből jött. Ha végigtekintek az általam olvasott munkákra az elmúlt négy évben), akkor Hargittay István Út Stockholmba c. munkája mellett Bollobás Enikő monográfiája a leggrandiózusabb, sclagfertig, jól megírt munka magyar nyelvű szakterületen. Uff. Kerekes Cherokee Tamás A nevet onnan kaptam, hogy angol nyelvű életrajzom átfuttattam egy angol nyelvű helyesírás ellenőrző programon, mely csak a vezetéknevemet (Kerekes) nem ismerte fel. Kíváncsiságból megnéztem, hogy az angol nyelvű rendszer milyen szinonimát kínált fel. A cherokee lett az.