Az új élet

Az új élet

lunanyuszi | 2011-10-26 02:24:00

Van egy könyv, amit narrátorunk, az ifjú egyetemista elolvas, s felfedez benne egy dimenziót, egy másik világot, egy másik életet. Megismer egy gyönyörű lányt meg egy másik fiút, ők is így éreznek a könyv iránt. Narrátorunk természetesen szerelmes lesz, s a lánnyal együtt keresni kezdik a könyv...

Van egy könyv, amit narrátorunk, az ifjú egyetemista elolvas, s felfedez benne egy dimenziót, egy másik világot, egy másik életet. Megismer egy gyönyörű lányt meg egy másik fiút, ők is így éreznek a könyv iránt. Narrátorunk természetesen szerelmes lesz, s a lánnyal együtt keresni kezdik a könyv világát. Lehetne ez izgalmas is, jó kis útkereső regény. Lehetne érdekes, tele kalandokkal, megvilágosodással, bolyongással. Nem az. Valójában érthetetlen az az üresség, ami ebből a műből árad. Megdöbbent és ellenkezésre késztet. Képtelenség élvezni. Képtelenség érteni. Vannak ugye a szerelmesek. A hattyúnyakú szépség, aki valaki mást szeret talán, meg az epekedő hősszerelmes ifjú. Nem kételkedünk benne egy percig sem, hogy a lány kecsessége, arckifejezése olvasás közben, csendes pihegése a buszon minden szívet meghódít, Pamuk vagy a narrátor meg sem engedi ezt, minden második oldalon van egy leírás a tündér bőréről, mézszínű szeméről, keze hajlásáról, biztos így kell kifejezni ezt törökéknél. De ezek csak olvasnak és elmélkednek együtt. Ezer veszélyt megélnek, ezer különös várost meglátogatnak, ezer közös élményük lesz, mégsem lépnek tovább semerre, mert köti őket valami. Na nem az erkölcs, szép is lenne, hanem valami sokkal fennköltebb dolog. A közös rögeszme. A könyv világa. A másik fiú. Persze tudom én, nagyon izgalmas könyvekről beszélgetni meg vitázni egy másik nemhez tartozóval. Elmélkedni, izzani szellemileg, és erre is beindul a chemistry, de azért komolyan megsajnáltam a fiatalembert, hogy mindez nem vezetett egy jó kiadós beteljesüléshez. Felőlem akár könyvespolcnak támaszkodva, kapkodva, elszerencslétlenkedve, de legalább. Ez a kisebbik baj. Nem is kommunikálnak igazán, elbeszélnek egymás mellett, néha próbálják érteni egymás motivációit, de ez nagyon kevés. A közös élményeik sem lesznek közösek, még a modern lovag sem próbál sokat tenni ezért. Ez már elég komoly baj két ember között. A könyv. Van benne új élet, saját dimenzió, Angyal. Valami, ami elviszi az eszét az ifjú törököknek, s Atatürk-szobrok árnyékában keresni, kutatni, bolyongani kezdenek. Valami, ami egyesek szerint ártalmas, mert rombolja a nemzeti kultúrát, beengedi Amerikát a fejekbe, annak pedig csak elkorcsosulás lehet a vége. Ez az egyetlen vonal amúgy, ami érdekes volt a műben, a könyv ellen is küzdők tábora, miértjei, elszántsága, tettei. A lány persze eltűnik, a narrátor tesz olyan dolgokat, amiktől aztán a sokévmúlva fejezetekben sem tud aludni. A lány eltűnésével eltűnik a könyv iránti lelkesedés is, tudtam én, hogy ez csak egy rosszul kivitelezett csajozási módszer... Aztán újabb kutatás, egyszercsak mégis, kapunk válaszokat a fiúval együtt, de mindez már olyannyira érdektelen. Az utolsó oldalon felfedeződik, hogy az új élet a halálon túl van. Na bumm. Jól meg csak a szívével lát az ember, ugye. Végre megtaláltam azt a könyvet tehát, amiről nem tudok szépet, jót írni. Nem nekem szól, nem én vagyok az olvasója. A számomra érdekes részek, a kis török valóságok elmaszatoltak, a mondanivaló kevés és pehelykönnyű. Jó mondatokkal sem kényeztet az író vagy a fordító, elvette a kedvemet Pamuktól. Talán a saját kultúrájában él a könyv, talán ott üzen valamit. Az én bolond, közép-európai fejemnek nem sokat.