Az archetípusok és a kollektív tudattalan

Az archetípusok és a kollektív tudattalan C. G. Jung analitikus felfogásának központi fogalmai. Eredetüket a szerző legkorábbi publikációjáig, a Zur Psychologie und Pathologie sogenannter occulter Phänomene (1902) című orvosi disszertációig követhetjük vissza, amelyben egy fiatal hisztériás médium fantáziáiról számol be, és hasonló forrásokat követve vizsgálódik. A nevezett két fogalomra számos későbbi írásában utal; lassanként egyre határozottabb körvonalat öltöttek az első meghatározások, amelyeket azonban mindig újrafogalmazott, míg végül ki nem alakult az elmélet stabil magva (a szó eredeti értelmében finomította a "meglátásait"). Jelen kötet olyan munkákból áll, amelyek 1933 és 1955 között keletkeztek, és a címként szolgáló két fogalmat körvonalazzák, dolgozzák ki. Az első három tanulmányt ("A kollektív tudattalan archetípusairól", "A kollektív tudattalan fogalma", "Az archetípusról, különös tekintettel az animafogalomra") elméleti alapvetésnek tekinthetjük. Ezeket olyan publikációk követik, amelyek egy-egy archetípussal foglalkoznak, nevezetesen az "anya", az "újjászületés", a "gyermekisten" illetve az "isteni lány", majd a "szellem" motívuma a népmesék alapján, és az úgynevezett "csaló" (kópé). Legvégül az archetípusok és az individuációs folyamat kapcsolatának vizsgálata következik, amelyet a szerző először elméleti síkon a "Tudat, tudattalan és individuado" című írásban, majd gyakorlati síkon egyetlen individuációs folyamat képsorozata révén mutat be, amely az analitikusi munkájából származik. A mandalák központi szimbolikájával foglalkozik a kötet két utolsó tanulmánya.