A láz
nyuszisz | 2012-02-14 02:17:00
J. M. G. Le Clézio - A láz
Napjainkban lehetetlen elkerülni ezt a kötet. Le Clézio műve kapta ugyanis az irodalmi Nobel-díjat 2008-ban, ennek köszönhetően minden könyvesboltban belebotlunk rögtön középen, vagy egyéb feltűnő helyen. Tudom, sokakat ez a dolog elijeszt az olvasásától, s tény, hogy...
J. M. G. Le Clézio - A láz
Napjainkban lehetetlen elkerülni ezt a kötet. Le Clézio műve kapta ugyanis az irodalmi Nobel-díjat 2008-ban, ennek köszönhetően minden könyvesboltban belebotlunk rögtön középen, vagy egyéb feltűnő helyen. Tudom, sokakat ez a dolog elijeszt az olvasásától, s tény, hogy a neves bizottság igen száraz ízléssel rendelkezik, no és nem is az irodalmiságért osztják a díjat. Ez a könyv most garantáltan más, mint a többi, de egyébként más, az eddig általam olvasottaknál is. A láz című kötet négy novellát tartalmaz, ezek közül most a címadóval foglalkoznék: A lázzal.
Ha megkérdezné valaki, miről is szól a novella, talán elkezdenék pár összefüggéstelen mondatba kapni, de lényegében nem tudnék semmi olyat mondani, mely egy konkrét történetre utalna. Mivel az egész egy impresszió, csupán a belsőben játszódó állapotváltozás, még csak nem is gondolatok sora. Maga az író ugyan ezt állítja művéről: "Ez a könyv kis őrületeinkről szól. Minden nap elveszítjük a fejünket. Dühbe jövünk. Ujjongunk. Részegek vagyunk. Ez általában nem tart soká, de épp elég. Valóságos vulkánok vagyunk. Szüntelenül kitöréssel fenyegetünk". Az én személyes benyomásom A lázról mégis inkább azzal a szóval fejezhető ki: tehetetlenség. Tehetetlen, gyenge akaratú emberek vagyunk, kiszolgáltatva az időjárásnak, a hőségnek, mely bilincsbe veri az elmét, letaglózza a testet. A magatehetetlen tudat aztán a forróság akaratának alárendelve látja a világot, különös víziókban, melyben elfolyó tárgyak, és testek úsznak zsugorodnak, vagy nőnek, torzulnak tetszőlegesen, a megszokott halmazállapotok megváltoznak. Olyan olvasni a novellát, mintha egy különleges műteremben járnánk, ahol dinamikusan változó és rendkívül esztétikus képeket láthatunk. Finom vonású tusrajzokat, melyekben a barna árnyalatait itt-ott megélénkíti egy kis vörösség, vagy sárga, de nem léteznek körvonalak; olykor pedig egy park fái alatt vakít a szemünkbe a lombokon átfutó fény fehérsége, vagy egy elharapódzott tűz furcsán hörgő lángjai kelnek életre. Az absztrakt festészetet egy-egy realista ábrázolás váltja fel, de csak rövid ideig. Ilyenkor látjuk hőseinket kávézni, ebédelni, vagy az utcán végig menni. Közel kerülünk hozzájuk, máskor meg úgy eltávolodunk az emberiségtől, hogy alig halljuk a távoli zsivajt. Legtöbbször azonban egy arc látványába olvadunk bele, megszemlélve kívülről-belülről, alapos érdeklődéssel, mint az álmokban is, amikor úgy figyelünk valakire, hogy azt vesszük észre mi magunk vagyunk a megfigyelés tárgya.
"Vad, tompa kiáltás tört föl benne, de még a torkáig se jutott el. Valami döbbent HAAA!...; sokáig visszhangzott a fejében; egészen beleizzadt. Mikor a kiáltás abbamaradt, Roch Megpillantotta a feleségét: ő is belépett az általános himbálódzásba. Nem egyszerre jelent meg; Roch először csak a testét látta, nagyon fehéren és nagyon hosszúra nyúlva, meztelenül lebegett a levegőben. Aztán a testét elnyelte egy óriási arc; olyan óriási volt, hogy alighanem az egész szobát betöltötte. Ebben az óriás főben a két nyitott szem olyan volt, mint két mély ablak, ahonnét látni lehetett a tengert. Íriszük kerek volt, áttetsző, smaragdzöldes, kristályszerű csillámlással; fekete pupilláiból finom sugarak csillagzottak szét, telehintve egy halom sötét, illetve aranyos szikrával. Szemhéja felett a havas fölszín kékesen márványos volt, átszőve vértől duzzadt hajszálerekkel; egyik-másik megpattant. A két gömb, belezárva a hús tömegébe, mozdulatlan volt, nedves valamiféle harmattól, mely szüntelenül párolgott a szoba túlzsúfolt levegőjében. Két látógép, két szivárványszínű, gyöngyházfényű golyó. Két kerek, fekete ablakszemen át hatolt beléjük a kinti világosság, s aztán ott is rekedt bennük, másodpercek alatt fölfalta, elnyelte a retinák fala."