A Hortobágy

Ezek a színes rajzok azzal a szerény pretenzióval állanak elénk, hogy ne tekintsük őket egyebeknek kis anzikszkártyáknál. S mondatról mondatra, amint egyre jobban elmerülünk az olvasásukban, szinte észrevétlenül belelopják magukat a szívünkbe. Egyre tágul előttünk a Hortobágy képe, egyre mélyebben szállunk abba a titokzatos és mégis napfényes, reális világba, amely a Hortobágy százszor leírt és százszor megismert arculata mögött rejtőzik. A Hortobágy világának mindig csak egy-egy kis szegmentumát kapjuk a könyv fejezeteiben. S mindezek a mesteri, finom, pasztellszínű kis mozaikképek észrevétlenül összeállanak, egymáshoz sorakoznak, s csodálatos világképet adnak egy világról... S mennyi szeretet van ennek a könyvnek minden sorában. A földnek, a békének, az állatoknak s az állatokkal együtt élő embereknek milyen spontán s testvéri szeretete. Milyen szeretete az életnek, az egyszerűségnek, a csöndes szónak, a vidámságnak, a szegénységnek, milyen szeretete a szeretetnek. Hogy a legbelsejéig lát ez a szeretet tájnak, épületnek, embernek, növénynek, állatnak egyaránt. Nem a hideg értelem logikus és kegyetlen fúróeszközeivel dolgozik Szép Ernő, hanem a gyermek s a parasztember magától értetődő intuíciójával. Szinte úgy hatnak a cikkei, mint prózába széttört versek, versek a legjavából. Szelíden érzelmes, itt-ott mosolygósan gunyoros, játszi, elszomorodó, merengő vagy gyermekesen örvendező hangja azokra az öreg parasztokra emlékeztet, akik gyermekkoromban mesélgettek nekem, tréfálkoztak, panaszkodtak, csintalankodtak és merengtek előttem... Ha tanító lennék, magam olvasnám fel egy-egy éppen alkalmas fejezetét, s nem adnám fel leckére, s nem kérdeznék belőle, hogy az impressziók hamvasságán semmit se rontsak. S tenném ezt éppen most, amikor annyit beszélnek a magyarságról, s amikor felnőtt emberek szívében sem árt kissé felkelteni a messze hagyott primitívség, tisztaság és egyszerűség hangulatait.