A fogadós éneke

„Kérem, felség, elégítse ki egy öregember kíváncsiságát, honnét szerzi be ezeket az embereket? Honnan képes még egy kegyelmedhez hasonló nagy uralkodó is előásni három hibbant nőt – akiknek egyike sem az, aminek állítja magát –, egy lehetetlen tökfejet, aki állítása szerint a leghibbantabb liba mátkája, egy istállóra való éhenkórász csepűrágót, akik nem hagyják aludni a vendégeim lovait, és egy lovászfiút, aki már kiskorában sem volt túl ígéretes, de azóta a legjobb úton halad afelé, hogy átokverte teherré váljon? Ami pedig felteszi az i-re a pontot, a két vihogó orgyilkos, akik holtan keveredtek elő a fürdőházamból – felség, az én ízlésem túl szerény ahhoz, hogy ilyen csodálatos kompániát értékelni tudjon. Számomra egyik olyan, mint a másik, és mind csupán bosszúság nekem: miért is vetne hát ilyen gyöngyöket a kövér, szerencsétlen Kars elé? Mutassa meg, hol van ez megírva, én pedig visszabaktatok a Nyúzó és Húzóba, és soha többé nem háborgatom kegyelmedet. – Mielőtt meghalok, ezt még elmondom annak, aki a trónon ül.”